| |
Az 1950—1970 közötti húsz esztendőben, s különösen az 1960-as évek elejéig eltelt bő egy évtizedben Mórahalom helyzete roppant ellentmondásosan alakult. Mert igaz, hogy ezek voltak a jogi értelemben vett önálló községi élet első esztendei, ám gazdasági, politikai és szociális szempontból az ott élő embereknek nagyobb megpróbáltatásokat kellett kiállniok, mint bármikor azelőtt. Ha egy település általános állapotának, az általa nyújtott életfeltételek minőségének egyik legfontosabb jelzője a népesség számának és kor szerinti összetételének alakulása, akkor a fenti megállapítást egyértelműen alátámasztják a Mórahalom népesedési viszonyaira vonatkozó adatok, 1950 után ugyanis zuhanásszerűen kezdett csökkenni a lakosság száma (szemben az 1900—1949 közötti fél évszázad alatti ütemes növekedéssel).
| A népesség száma Mórahalmon1 | ||
| 1949=6732 | 1960=6142 | 1970=5859 |
A 873 fős, 13%-os népességcsökkenés különösen akkor szembetűnő, ha összevetjük az országos népesedési adatokkal. A jelzett 21 évben Magyarország népessége ugyanis 12,1%-kai növekedett. Ezt az ütemet alapul véve, 1970-ben a község lakosságának 7540-nek kellett volna lennie!
Mint látható, a népességcsökkenés nem volt egyenletes ütemű: a politikatörténeti szempontból viharos első évtizedben (pontosabban a 60-as évek elejéig) volt sokkal gyorsabb, később — konszolidáltabb viszonyok között — lefékeződött. A csökkenés oka a lakosság tömeges elvándorlása volt. 1949—1959 között a Mórahalomról véglegesen elköltözők száma 1123-mal múlta fölül az odaköltöző-két, amit a viszonylag magas természetes szaporodás (a jelzett időszakban + 533 fő) sem tudott ellensúlyozni, hiszen könnyen kiszámítható, hogy a tényleges szaporodás és a vándorlási különbözet egyenlege — 590 volt, azaz a lakosság ebben a 11 évben 8,8%-kal csökkent.2 A helyzet bizonyos fokú normalizálódása az 1960-as évek derekán és második felében azt eredményezte, hogy lefékeződött az elvándorlás üteme, s ezért az 1960-as években a tényleges fogyás is kisebb arányú volt. A tömeges elvándorlás ténye annál is inkább messzemenő következtetéseket enged meg, mert — mint az ország sok más falujában és tanyavidékén — az 1940-es évek derekán a lakosság még erősen ragaszkodott szűkebb hazájához. Olyannyira, hogy 1945-ben a földreformmal összekapcsolt telepítések során többen nem fogadtak el más vidéken nagyobb területű juttatást, csak Alsóközponton maradhassanak.3 Az 1949-től folytatott agrár- és településpolitika sokkoló hatását jelzi, hogy az ilyen erős kötődések is egycsapásra meglazultak.
A nehézségek következményei nem csupán a tömeges elvándorlás tényében ismerhetők fel, hanem a helyben maradt társadalom népesedési jellemzőiben is. Mindenekelőtt abban, hogy e két évtizedben jelentősen elöregedett Mórahalom társadalma, mert az elvándorlók között az átlagosnál jóval többen voltak a fiatalabb korosztályhoz tartozók, akik más településeken (gyakran az ország egészen más vidékein) kezdtek önálló életet. Az elöregedés nemcsak az országos átlaghoz, de még a közvetlen településkörnyezethez képest is feltűnő: 1960-ban a lakosság 40,2%-a volt negyven (ezen belül 16,1%-a hatvan) év feletti, ellenben a szegedi járásban ugyanekkor csak 39,1% volt negyven (azon belül 14,2% hatvan) év feletti ember. A következő évtizedben fokozódtak a különbségek: Mórahalmon a lakosság 46,6%-a volt negyven (ezen belül 20,4%-a hatvan) év feletti, a szegedi járásban pedig 43,5%-a (ezen belül 18,4% hatvan) év feletti. (Ugyanakkor Mórahalom népesedési viszonyainak sajátossága, hogy — az országos átlagtól eltérően — az időszak egészében a férfilakosság száma meghaladta a nőkét!4
A fenti demográfiai adatok újabb példával szolgálnak arra az Alföld-szerte megfigyelhető jelenségre, hogy az 1940-es évek végétől Magyarországon nem csak a kis települések (aprófalvak), hanem a kifejezetten népes, de mezőgazdasági jellegű települések népességmegtartó képessége is erősen csökkent.
E képesség csökkenése a központi hatalom 1949-től folytatott gazdaság-, agrár-és településpolitikájára, s nem utolsósorban a helyi paraszttársadalom egy részének, éppen addigi elitjének szélsőségesen durva politikai üldözésére vezethető vissza. Ez a politika ugyanis a gazdasági erőforrások nagy részét elvonta az ország nagy agrárrégióiból (azaz megsarcolta a mezőgazdaságot), s azokat a fővárosba, az iparvárosokba és a megyeszékhelyekre koncentrálta. S egyidejűleg a parasztság túlnyomó részével szemben olyan politikai megfélemlítést alkalmazott, amely — a 20. század egyik kiemelkedő magyar társadalomtudósa, Bibó István kifejezésével élve — a parasztság gerincének megtöréséhez vezetett.5
A tanácsrendszer felülről, a központi hatalom utasításai alapján történt — országosan egységes — bevezetésének részeként került sor az önálló mórahalmi tanács megalakítására is, 1950. október 27-én (noha az önálló község új szakigazgatási szerve, az adóügyi csoport már hetekkel korábban, október 3-án megkezdte működését).6 A község kultúrházában tartott első tanácsülésen — ha hinni lehet a Délmagyarország c. lap tudósításának — kétszázan jelentek meg. Az ülés hangulatát a cikk így festi le: „Rákosi elvtárs nevének említésére viharos taps tör fel a dolgozók között. Nagy tapssal éltetik a Pártot, Sztálin és Rákosi elvtársakat."7
Az önálló község megalakítása azonban csak formálisan volt előrelépés, a valóságban egyáltalán nem eredményezte azt, hogy Mórahalom lakossága a korábbinál valóban önállóbban intézhette volna a maga ügyeit. Sőt, ebben a tekintetben (is) határozott visszalépés történt ahhoz az időhöz képest, amikor az alsóközponti kirendeltség még Szeged város irányítása alá tartozott. A központi hatalom ugyanis az újkori magyar történelemben példátlan mértékű centralizációval, a megyei és a járási tanácsi, illetve párt (MDP) apparátus segítségével minden kérdésben felülről dirigálta a községi tanácsokat, így természetesen a mórahalmit is. (Egyébként a kommunista párt az 1940-es évek végétől tételesen is tagadta az önkormányzatiság eszméjét.)8 E függő viszonynak megfelelően történt meg a község tanácselnökének a kinevezése (formálisan: „választása") is. Az MDP országszerte folytatott gyakorlata szerint egy politikai szempontból teljesen megbízható, nem helyi embert, Pálinkó Lajos szegvári kubikost állították a község élére, aki a vezetés egyetlen szempontjának a felsőbb szervek utasításainak feltétlen végrehajtását tekintette.
Így azután azon sem csodálkozhatunk, hogy a községi tanács (egyébként csak formális jogosítványokkal rendelkező) testületében már 1951 márciusában, majd novemberében tisztogatást hajtottak végre. Előbb a helyi MDP szervezete kezdeményezésére visszahívták tanácstagságából Szécsi Ferencet, mondván, egy „kulák-asszonnyal" él együtt és „mint ilyen nem képviseli a dolgozó nép érdekeit". (Megjegyzendő, hogy a visszahívás csak a második nekifutásra sikerült, mert első alkalommal nem, csak az azt követő tanácsülésen sikerült megszavaztatni...) Alig több, mint fél évvel később Tóth Gézánét zárták ki hasonló okból (azaz társadalmi helyzete miatt) a tanácstagok sorából, most már egészen simán (49 igen szavazattal, két tartózkodás mellett). Az évtized túlnyomó részében — mint látni fogjuk — ez a politikai magatartás jellemezte a község tanácsi (és a vele összefonódott párt) vezetését.9
A helyi tanács, mint a központi hatalom (több áttétel közbeiktatásával irányított) községi szerve — korabeli kifejezéssel — elsősorban „gazdasági szervező funkciót" látott el. Ami az adószedésen és a beszolgáltatások behajtásán túl (ezekre alább visszatérünk) elsősorban azt a tevékenységet jelentette, amellyel a tanyás község mezőgazdasági kistermelőit megpróbálták beilleszteni a „szocialista tervgazdálkodás" rendszerébe. A korabeli felfogás azt a gazdaságot tekintette eszményinek, amelyet egyetlen központból, egyetlen nagy központi terv lépcsőzetes lebontásával lehet irányítani, mégpedig a közvetlen állami utasítások módszerével. Az utasításos gazdaságirányításban a központi párt és állami hatóságok által készített terveket előbb a megyéknek, majd a járásoknak (városoknak) és végül a községeknek a maguk területére kellett lebontaniok. (A felsőbb szerv által előírt terv helyi végrehajtása kötelező volt, elmulasztását büntetőjogilag lehetett szankcionálni.) Az előírások községi szinten odáig mentek, hogy az egyes földművelők számára kötelező vetéstervet és állattartási tervet írtak elő. A kis parasztgazdaságok százait (országosan százezreit) ugyanolyan központi előírásokkal próbálták tehát irányítani, mint az államosított vállalatokat Ami merőben ú] jelenség volt a móra-halmi (szeged-alsótanyai) agrai történetben is, hiszen a központi államhatalom nevében fellépő és utasításai szerint eljáró tanácsi vezetés oly mértékben avatkozott be a paraszti gazdálkodás rendjébe, ami korábban elképzelhetetlen volt Természetesen nemcsak a beavatkozás ténye, hanem annak tartalma is igen sérelmes volt a parasztság számára, mert olyan vetesszerkeszeti előírásokkal éltek, amelyek a termelők szamára kifejezetten hátrányosak voltak 1952-ben a mórahalmi tanács vb-ulésén például bejelentették „rendelet van rá, hogy minden dolgozó paraszt szántóföldjének 20%-at ipán növénnyel kell, hogy bevesse "10 (E növények termelése — közismerten — különösen gazdaságtalan volt ) A parancs-jellegu előírások nem szűkültek le a vetésszerkezetre es az állattartás összetételére vonatkozó utasításokra, hanem beavatkoztak a földművelés rendjébe is, amikor kötelezően előírtak valamilyen művelési eljárást, például a négyzetes vetést n A termeles megszervezésének ez, az egyem gazdálkodás szabadsagát melyen sértő módja nem bizonyult hatékonynak, hiszen a morahalmi paraszttarsadalom (is) kellően fejlett volt ahhoz, hogy a földtulajdonosok saját maguk tervezzék és irányítsak gazdálkodásukat (Egyébként ez a központi dmgencta is — más okok mellett — hozzájárult ahhoz hogy a parasztság elvesztette termelési kedvet )
Mórahalom gazdaságát a községi önállóság elnyerését követően az 1950-es évtized egeszeben alapvetően azok a vonások jellemeztek, mint amelyek 1950 előtt A nem mezőgazdasági agak döntően a mezőgazdasági termeleshez kapcsolódtak, illetve a helyi lakosság alapfokú szükségleteinek kielégítését szolgálták Előbbit, a mezőgazdasághoz kapcsolódó ipart két hengermalom (ebből az egyik kifejezetten kisméretű), két szeszfőzde és egy olajutő képviselték 12 A szolgáltató ipar es a helyi kereskedelem (amelyekről mas fejezetben már történt említés) az 1950-es években nemhogy fejlődött volna, de a magántulajdon durva korlátozása következtében inkább visszafejlődött Ez különösen 1950 — 1953 kozott oltott aggasztó mereteket, majd az 1953 derekatol módosított kormánypolitikának köszönhetően javult a helyzet Míg 1953-ban csupán 8, 1954-ben 18, 1955-ben 15 és 1956-ban is 14 új iparengedélyt adtak ki a községben Ennek ellenére az iparosok száma 1957-ben is mintegy 5%-kal volt kevesebb (61 hefvett csak 58), mint nyolc évvel korábban 13 Nem is beszelve a kereskedők (a szatócsoktól a borkereskedőkig) korábban viszonylag nagy számának csökkenéséről (1949-ben 16 szatócs és 7 kocsrnaros elt Alsókozpont területén )14
 |
| 1. A falu és környéke 1954-ben. Légifelvétel, Hadtörténeti Intezet Térképtára, Bp. — Jól kirajzolódik a falut keletről nyugat fele átszelő Szeged—Baja közötti út, a zákányszéki és a délnyugat felé, Kissorra vezető út vonala. Látszik az utcák akkor még hézagos beépítése és a közeli tanyák épületegyüttese. |
Mórahalom gazdasági eleteben tehát az 1950-es evekben is a mezőgazdaság játszotta a meghatározó szerepet Es azon belül is, a tartósan érvényesülő természeti és telepulesfoldiajzi meghatározottságok következtében a növénytermesztésnek volt a nag\obb es az állattenyésztésnek a kisebb sulya A növénytermesztésen belül a gabonafelek kozul mkabb a rozs szerepe emelkedett ki, amit a talajadottságok magyaráznak. A gyenge minőségű (a szántó esetében átlag 4,6 aranykoronás)15 földeken- áldozatos munkával zöldségtermelést, s 1950-ig egyre növekvő súllyal szőlő- és gyümölcstermelést folytattak. Az egyeduralkodó üzemi forma a kisparaszti gazdaság volt; nagybirtoktól örökölt nagyobb földtáblák és épületek, vagy nagyüzemileg hasznosítható gépek nem voltak a község területén. A legelők gyengébb minősége, és a takarmánytermelés rosszabb adottságai miatt az állattenyésztés nem volt magas színvonalú. 1951-ben az állatállomány a következőképpen alakult:16
| ló | 820 db |
| szarvasmarha | 1433 db |
| sertés | 1953 db |
| juh | 791 db |
| baromfi | 6854 db |
Ez az állomány nemcsak a járási tanács tervelőírásaitól maradt el jelentősen (a szegedi járási tanács például 6126 db sertés tartását írta elő,17 azaz több mint háromszorosát a tényleges állománynak), hanem a korábbi évekhez képest is visszaesett. A sertés-, a ló- és szarvasmarha-állomány csökkenésének fő oka a súlyos takarmányhiány volt. Emiatt a következő esztendőben olyan mértékű lóelhullás történt, hogy az így előállt igaerőhiány az 1953 tavaszi munkák elvégzését veszélyeztette.18 1953-ban a súlyosbodó takarmányhiány tovább tizedelte a község sertésállományát is.19
A mezőgazdasági termelők helyzetét és életkörülményeit a jórészt gazdaságpolitikai okokra visszavezethető gyenge termelési eredmények mellett más tényezők is nehezítették. Mindenekelőtt a rendkívül nagy adó- és beszolgáltatás! terhek, továbbá az erőszakos tsz-szervezés, amelyet olyan tagosítási, földrendezési akciók kísértek, amelyek gyengítették a magángazdák biztonságérzetét.
A kemény adózási előírások roppant drasztikus végrehajtással párosultak. Amit az sem indokolt, hogy az önálló község megalakításakor Mórahalomra népességarányosan átszállt Szeged város adótartozásának egy része, ami csupán az ún. együttesen kezelt közadó esetében is 900 ezer Ft felett volt.20 Az adópolitika célja ugyanis független volt a község háztartási helyzetétől, — a helyi erőforrások maximális elvonását szolgálta. A kirótt — birtokkategóriánként progresszív —adófizetési kötelezettségeknek a helyi parasztság általában nem tudott eleget tenni. Már 1950 végére nagy hátralékok keletkeztek: az 1950 szeptemberében behajtani tervezett 400 ezer Ft-ból például csak 130 ezer Ft folyt be,21 s ezek a hátralékok a későbbiekben halmozódtak. 1950-ben a községi vezetés már a helyi határőrség (amely akkor az ÁVH irányítása alatt állt) „népnevelő csoportját" is felkérte, hogy segítse az adóbehajtás munkáját.22 A községi vezetés az adóhátralékosok egyre növekvő számát, a kor szellemének megfelelően a „kulákság" és „klérus" befolyásának növekedésével igyekezett magyarázni.
 |
| 2. Nagyszéksóstó és környéke 1954-ben. Légifelvétel. Hadtörténeti Intézet Térképtára, Bp. |
Semmivel sem jelentett kisebb terhet a beszolgáltatási rendszer sem, amely a hatóságilag megállapított, a mezőgazdasági termelőknek rendkívül kedvezőtlen árakkal tulajdonképpen ugyanúgy a mezőgazdaságból történő jövedelemelvonást szolgálta, mint az adózás. Ezért cseppet sem meglepő, hogy az 1950-es évek elejére már a beszolgáltatás terén is roppant tetemes hátralékok gyűltek fel. Az állami előírásokból következő nagy terheket tetézte a községi vezetés szűklátókörűsége és merevsége. Amikor 1952-ben állategészségügyi okokból Mórahalmon baromfizárlatot rendeltek el, a helyi vezetők a már egyébként is elszegényedett mórahalmi parasztokat arra akarták kötelezni, hogy készpénzért vásároljanak baromfit olyan községben, amelyet az egészségügyi zárlat nem érintett. Ugyanebben — a katasztrofális rossz termést hozó — esztendőben a sertésbegyűjtés terén hátralékban lévők beadási kötelezettségét, mintegy büntetésként, 5%-kai megemelték, mondván: „a beadás törvény, és ezt minden dolgozó parasztnak teljesíteni kell."23 A begyűjtés teljesítése érdekében a demagóg propaganda eszközét is bevetették: „hazafias kötelezettség"-re hivatkozva egy olyan korban, amelyet pár év múlva éppen az akkori begyűjtési miniszter, későbbi miniszterelnök, Nagy Imre is úgy jellemzett, hogy a vezetők „elnemzetlenítési" politikát folytattak...24 S ha a szólamok nem használtak, akkor a hátralékosokat kártérítés fizetésére kötelezték. 1953 nyarán 190 volt az ilyen címen kártérítésre kötelezettek száma.25
Az adózás és a beszolgáltatás terén felhalmozódott hátralékokat és a kártérítési összegeket egyre kevesebben tudták megfizetni. Ennek következtében egyre gyakoribbá váltak az úgynevezett zálogolások és transzferálások, magyarán: az adó-és beszolgáltatási hátralék fejében lefoglalt ingóságok elszállítása és elárverezése. Az 1950-es években egy külön országos vállalatot működtettek a parasztságtól elkobozott, vagy fillérekért elárverezett ingóságok értékesítésére, amely Mórahalmon is igen aktívan működött... 1950 decemberében például Lakatos István, a mórahalmi tanács vb egyik tagja azt javasolta, hogy a községi végrehajtó bizottság „átiratban forduljon az Árverési Csarnok N. V.-hez, annak érdekében, hogy az adóban lefoglalt ingóságokat helyszűke miatt mennél rövidebb időn belül vegye át, illetve értékesítse, mert a szabadban álló fogatok az idő viszontagságainak kitéve" értéküket vesztik.26 Rohamosan nőtt az államnak felajánlott, vagy egyszerűen csak műveletlenül hagyott földek területe is.27
Ezek a tények önmagukért beszélnek; felesleges lenne bármit is hozzáfűzni. Ezért a paraszti jövedelmek e hatalmas arányú állami elvonása (sok ember egyszerű kirablása) kapcsán csak arra emlékeztetünk: amikor az MKP, majd az MDP a tanyai lakosságot igyekezett — és többször sikeresen! — szembefordítani az anyaváros belterületi lakosságával, egyik leggyakrabban hangoztatott (és egyébként a két világháború közötti kormánytisztviselőktől átvett!)28 érve az volt: a belterület többet von el a külterülettől, mint amennyit oda visszajuttat. Hogy 1950-től a járáson és a megyén keresztül most mennyit vontak el, arról az MDP illetékesei már nem beszéltek.
Mint országszerte, Mórahalmon is az 1940—1950-es évek fordulóján kezdték meg a termelőszövetkezetek megszervezését.
Míg azonban az ország több helyiségében már 1948—1949 fordulóján megalakultak az első termelőszövetkezeti csoportok, Mórahalom területén erre még 1949 nyarán sem került sor.29 A termelőszövetkezetek megszervezésének itt ugyanis igen nagyok voltak az objektív és szubjektív akadályai. Egyrészt, mivel korábban sem volt nagybirtok a területen, nem támaszkodhatott korábbi üzemszervezési tapasztalatokra, s nem használhatott fel korábban kialakított nagyüzemi táblákat sem
 |
| 3. A község központja Szeged felől, az 1960-as évek elején. Szabó Vilmos felvétele |
— ilyenek nem lévén. Hiszen — mint szó volt róla — itt a mezőgazdasági művelésnek a tanyás településformával összekapcsolódó és a természeti adottságokhoz alkalmazkodó olyan rendje alakult ki, hogy kis területű szántó, legelő, rét, szőlő és gyümölcsös parcellák váltogatták egymást. Másfelől, a földet évszázada sajátjaként használó, de jogilag (telekkönyvileg is rögzítetten) csak a földreform után tulajdonossá váló helybeli parasztság az átlagosnál is jobban ragaszkodott tulajdonához. (Hiszen a termelőszövetkezetesítést — természetesen nem ok nélkül — mint földjük elvételét fogták fel.)
Ezért a tsz-szervezés az önálló község megalakulását követően is csak nagyon vontatottan haladt, 1950 végén egy kis tszcs működött csupán, „Béke" néven.30 A fordulat 1952—1953-ban következett be, amelynek azonban nem belső okai voltak, hanem az MDP szegedi járási vezetésének politikai nyomása állt a hátterében. 1951-ben ugyanis olyan döntést hoztak, hogy az ellenséges államnak tekintett Jugoszláviához közel eső községeket „szocialista", más elnevezéssel „termelőszövetkezeti község"-gé alakítják.31 Szőreg, Kübekháza, Ószentiván, Újszentiván, Öttömös és Ásotthalom után így került sorra Mórahalom is. A kényszerítő eszközöket bőséggel alkalmazó átszervezési kampánynak a helyi paraszttársadalom — amelyet 1949 óta folyamatosan más sokkhatások is értek — nem tudott ellenállni. 1952 február végén már 4 első és 4 harmadik típusú tszcs működött a községben,32 amelyekbe azonban egyelőre csak a parasztgazdaságok 25%-át sikerült tömöríteni.33 1953 elejére azonban ezt az arányt sikerült 70% fölé feltornázni (ez volt a „szocialista község" kritériuma): Mórahalom parasztságának 71%-a írta alá a belépési nyilatkozatot.34 (Egyébként az egész kampányra jellemző az az epizód, hogy a községi tanács „Rákosi elvtárs születésnapjára egy új tszcs alakítását" ajánlotta fel...)35 Ezt követően a községben általános tagosítást kezdeményeztek.36
Hogy ezek az államhatalom erős gazdasági és politikai nyomásával kicsikart „eredmények" nem a helyi paraszttársadalom önkéntes elhatározásán alapultak, bizonyítja, hogy már néhány hónap múltán, 1953 nyarától — a módosított agrárpolitika hatására — megkezdődnek a kilépések, és az év végére összezsugorodik a termelőszövetkezeti szektor.
Az 1940-es évek végétől, mint országosan, Mórahalmon is koncentrált támadás indult a gazdag parasztság ellen. Ez a „kulákpolitika" néven ismertté vált gazdasági elnyomás és politikai üldözés Mórahalmon különösen durva módszerekkel folyt és különösen nagy áldozatokkal járt. Ez bizonyára összefüggött azzal, hogy mind az 1945-ben, mind az 1947-ben megtartott választásokon kitűnt: a kommunista párttal szemben a paraszti-polgári politikai áramlatoknak volt döntő befolyásuk e terület lakossága körében. Valamint azzal is, hogy a község Jugoszlávia tőszomszédságában fekszik, ami a helyi (és a mögöttük álló) vezetőket „az osztályellenséggel" szembeni „fokozott harcra" ösztönözte. (Egyébként már 1949 nyarán, védelmi szempontokra hivatkozva több határközeli tanyát lebontottak, s katonai betonbunkerek építését kezdték meg. A lakóházukat vesztett emberek még az 1950-es évek második felében is hiába küzdöttek a méltányos és igazságos kárpótlásért.)37
A „kulákpolitika" fő célja a helyi paraszttársadalom legtehetősebb, gazdasági, politikai és kulturális szempontból is vezető szerepet játszó rétegének megsemmisítése volt. Egyúttal azonban az egész parasztság megfélemlítését is szolgálta. Részben a példa-statuálás által, annak elrettentő erejével, részben pedig azzal, hogy számos szegény- és középparasztot is kuláknak minősítettek. 1951-ben a járási adóhatóság például 98 mórahalmi hátralékos „kulák"-ot tartott nyilván,38 holott a 25 kat. holdnál nagyobb földterülettel rendelkezők száma mindössze 60 volt, s ezek többsége is nagyon gyenge minőségű földdel rendelkezett, mint másik fejezetben rámutattunk. Ezért, ha számításba is vesszük a szőlő- és gyümölcsös területeket és az egyéb, gazdasági hasznot hajtó tulajdont (a malomtól a vendéglőig), a kulákként nyilvántartásba vett majdnem száz embernek — bizton állítható — még a fele sem alkalmazott idegen munkaerőt! (Ami felfogásunk szerintegyébként sem tekinthető ,,bűn"-nek...)
A központi hatalom által kezdeményezett és a helyi (megyei, járási és községi) hatóságok (tanács, adóhatóság, rendőrség és az ÁVH) által folytatott kuláküldözés két, egymástól nem független síkon zajlott. Az egyik a gazdasági tönkretétel volt.
Ez a mezőgazdasági fejlesztési járulék (amit a népnyelv csak „kulákadó"-nak hívott) kivetésétől — a teljesíthetetlenül magas adó- és beszolgáltatási kötelezettségek megállapításáig terjedt. Már 1950-ben, csak az ún. „együttesen kezelt adó"-ból származó hátralék átlag 2160 Ft volt „kulákgazdaságonként".39 És ez csak egy töredéke volt a más címeken kivetett adó- és beszolgáltatási kötelezettségeknek, a különböző címeken megállapított bíróságoknak és büntetéspénzeknek. Hiszen a megyei tanácsi vezetés már 1950-ben nyíltan kimondta az irányelvet: a cél az, hogy „a nagy adósokat árverés útján kényszerítsék tartozásuk befizetésére.40 A gazdasági kisajátítás nagyon durva módszerekkel történt. A községi tanács végrehajtó bizottsága, amikor 1953. június 17-i ülésén — már nem először — megállapította, hogy a begyűjtés területén nagyon súlyos a lemaradás, így foglalt például állást: „elsősorban a kulákok elrejtett termékeit kell, hogy felkutassuk, mert lemaradásban főként a kulákság van a községünkben és azok a dolgozó parasztok, akik kulák befolyás alatt állnak."41 A községi tanácsi bürokrácia bükkfanyelvén fogalmazott mondatnak a második fele külön figyelmet érdemel. 1953 elejétől ugyanis a helyi vezetés már egyre gyakrabban terjesztette ki a „kulák" fogalmát, s beszélt a „kulák" szinonimájaként a „kulákbefolyás alatt állók"-ról, a „kulákrokonok"-ról, „kulákis-merősök"-ről (!) és — útszéli stílusban — „kulák csimoták"-ról.42 Ennek pedig az volt az oka, hogy 1953 elejére a valóságban már egyáltalán nem, vagy alig voltak fellelhetők a valódi kulákok (tekintve, hogy likvidálták őket), mivel azonban az „osztályellenség" ellen folyamatosan harcolni kellett, másokat igyekeztek abba a szerepbe állítani.
A „kulákok" likvidálásának másik síkja a politikai üldözés volt. Erre a legkirívóbb példát az 1950 februárjában megkezdett internálások szolgáltatták. (Mivel az internálásokat irányító ÁVH iratai ma sem állnak a kutatók rendelkezésére, az internáltak pontos számát nem ismerjük. Egy a „felajánlott" földjeikről készült kimutatás 28 nevet tartalmaz; az 1956—1957-ben benyújtott kártérítési kérelmek 10 családtól futottak be.43 Az államvédelmi hatóság határozatai alapján44 végrehajtott internálások során néhány hónap leforgása alatt a község legtehetősebb gazdáit, megfosztva őket minden ingó és ingatlan vagyonuktól, állatállományuktól és személyes használati tárgyaiktól, kitelepítették a község területéről. A kijelölt kényszerlakhelyek — a rendelkezésünkre álló adatok szerint — Karcag, Kunmadaras és Ebes voltak, de többeket nem kitelepítettek, hanem internáló táborba vittek. Oltványi Vincét például először Kistarcsára, majd a még hírhedtebb recski koncentrációs táborba, feleségét pedig Aszódra.45 (Bevett szokás volt, hogy a családtagokat elszakították egymástól. Ez történt Dobó Szilveszterek családjával is.46 A hozzátartozók évekig nem is hallottak egymás felől.)
Az internálás lényegében tehát az érintett gazdag parasztok totális állami kirablása volt, hiszen még főzőedényeiket, ágy- és fehérneműiket és bútorzatukat: ágyat, asztalt, széket is elkobozták, ezen túlmenően pedig személyi szabadságuk törvényes ítélet nélküli korlátozása is. A megfosztást a tulajdontól ráadásul úgy tüntették fel a hatóságok, mintha földjeiket és házaikat ónként ajánlották volna fel az államnak.47
Évekkel később, 1956-ban Börcsök Antal így elevenítette fel a vele történteket: „1950 júniusában telepítettek ki mórahalmi lakásunkból feleségemmel együtt. Éjszakának idején szinte ránkrontottak, s úgy hurcoltak el egy szál ruhában, minden nélkül. Embertelen módon és embertelen körülmények közé kényszerítettek ott, a kitelepítettek táborhelyén való tartózkodásra. Ez a helyzetünk a teljes kifosztásunkkal mondható egyenlőnek."48 Az internáltak csak 1953 második félévétől, az új kormányprogram meghirdetése után térhettek haza, de tulajdonukat vagy egyáltalán nem vagy csak töredékében kapták vissza.
A község addig sem háborítatlan békéjét azonban még az internálásoknál is jobban felborította a Dobó Gyula és társai 1953-ban megrendezett koncepciós pere. Ez a per George Orwell „1984" című világhírű regényét idézi emlékezetünkbe. (Ismeretes, hogy a regényben szereplő képzeletbeli diktatórikus államban a legsúlyosabb bűnnek a hatalom előírásaitól eltérő gondolkodás számított, amelyet minden eszközzel üldözött a külön erre a célra rendszeresített „gondolatrendőrség".) A mórahalmi parasztembereket, akik valószínűleg nem is hallottak a magyarul csak negyven év késéssel, 1989-ben megjelent regényről, nagyon hasonló okból, a diktatórikus hatalom értékrendjétől eltérő gondolkodásuk: a paraszti magántulajdonhoz való ragaszkodásuk és vallásosságuk miatt üldözték, vetették börtönbe és végezték ki egyiküket. A perrel egyúttal kiiktatták a helyi közéletből a község politikailag iskolázottabb — messze a tanácsi vezetés színvonala felett álló — személyiségeit, akik ráadásul korábban valamennyien a Kisgazdapárt tagjai voltak, sőt az 1932 óta FKGP-tag Dobó Gyula 1944—1947 között országgyűlési képviselő is volt. A már nem fiatal Dobó (éppen a letartóztatásban töltötte be 60. életévét) ugyan nem volt különösebben iskolázott ember, több évtizedes politikai tevékenysége és korábbi személyi kapcsolatai (Eckhardt Tibortól Nagy Ferencig) vezető személyiséggé avatták.49 A hatóságok részéről az ügy további fontos eleme a vádlottak „kulák osztályhelyzetének" hangsúlyozása volt (a valóságban egyikük sem volt az).50 Nagyjából ezek voltak tehát a per politikai indítékai. Maga a koholt vád pedig a Jugoszlávia javára folytatott kémkedés — ami főbenjáró bűnnek számított (ezért is tárgyalta katonai bíróság az ügyet).51
Az események dióhéjban összefoglalva, így alakultak: Mórahalmon az egypártrendszerű diktatúra kiépítése, a nem-kommunista pártok működésének de facto megtiltása után is alkalmanként összejöttek és elpolitizáltak az egykori Kisgazdapárt egyes tagjai. Aktuálpolitikai információikat a Szabad Európa Rádió adásaiból szerezték,5-1 eszményeik a Kisgazdapárt elveinek megfelelően a vallásossághoz (Dobó és más vádlottak is hívő katolikusok voltak)53 és a magántulajdonhoz kötődtek. Az ÁVH hosszú ideig, legkevesebb 15 hónapig tartotta megfigyelés alatt őket (az általunk ismert első titkos jelentés, ún. „környezettanulmány" 1951. október 8-i keltezésű),54 s csak 1952 decemberében csapott le rájuk. Elsőként a tragikus sorsú Szécsi Vincét, utolsóként (már 1953 februárjában) Márki Istvánt tartóztatták le és szállították Szegedre. A letartóztatottak egy részét (Szécsi Ferencet bizonyosan)55 durván bántalmazták. A kilenc embert többek között jugoszláv kémnek (UDB-ügynöknek)56 feltüntető, nyilvánvaló hazugságokat és hamisításokat tartalmazó összefoglaló nyomozati jelentést, 1953. február 17-én készítette el Kerezsi László ÁVH főhadnagy. Ennek a minden ízében abszurd ügynek a legképtelenebb eleme a jugoszláv kapcsolat alátámasztására hamisított „bizonyíték", egy almába rejtett (egyébként úgyszólván olvashatatlan) levél. Az ÁVH verziója szerint 1951 szeptemberében Szécsi Vince fiával a jugoszláv határ közelében fekvő földjén paprikát szedett volna, amikor a határ túlsó oldaláról megközelítette volna őket két jugoszláv katona (!!!) és egy levelet dobtak át neki. Ez a nyilvánvalóan hamisított papírfecni lett a per(ek) fő „tárgyi bizonyítéka" .57 (Az egész mese annyira hazug, hogy cáfolatára nem érdemes szót vesztegetni.)
Az ÁVH összefoglaló és az azt kiegészítő részletes jelentéseit jogi nyelvre átfogalmazta, és úgy emelt azután vádat Keresztes István katonai ügyész, főhadnagy, s a vádirat alapján folyt le 1953. április 15-én a budapesti hadbíróság tárgyalása. Érdektelen tanúk meghallgatására, egyáltalán: szakszerű bizonyítási eljárásra nem került sor, a sztálinista koncepciós perek szabályai szerint az ítéleteket főleg a vádlottak kikényszerített vallomásaira alapozták. Védelem lényegében nem volt, a hivatalból kirendelt „védő" kijelentette: „Szégyellem magam, hogy ilyen embereket kell védenem..."58 Koharek József hadbíró őrnagy, elfogadva az ügyészi vádakat a vádlottakat „hűtlenségben" és a „demokratikus államrend elleni szervezkedésben" marasztalta el, többek között és ezért a következő ítéleteket hozta:59
| 1. | Dobó Gyula — halál (kötél által) |
| 2. | Szécsi Vince — halál (kötél által) |
| 3. | Fazekas Kádár Imre — életfogytiglan |
| 4. | Szécsi József — életfogytiglan |
| 5. | Szécsi Ferenc — 15 év börtön |
| 6. | Árpási Pál — 12 év börtön |
| 7. | Márki István — 15 év börtön |
| 8. | Szabó Antal — 12 év börtön |
| 9. | Masa János — 15 év börtön |
Az első fokú ítélet egyedül Fazekas Kádár Imre esetében volt jogerős,60 a többi nyolc vádlott fellebbezett. Ügyüket a katonai „Felsőbíróság" 1953. szeptember 10-én tárgyalta újra, Kálmán László alezredes, katonai főügyész vádirata alapján. Érdemes idézni a vádiratból, mert a per orwelli jellegét szemléletesen példázza: „E bűnper egy államellenes szervezkedés működését és tevékenységét tárja fel. Vádlottak mindannyian tudatos ellenségei Népköztársaságunknak, akik évek óta az ellenséges uszításokat magukévá téve, az imperialista rádióadásokat hallgatva, annak anyagát egymás közt (így!) megbeszélték és terjesztették." „A nagyobbrészt kulákokból álló szervezkedés célkitűzése egy esetleges imperialista katonai beavatkozás esetén a hatalom átvétele volt." „A legsúlyosabb büntetés alkalmazása szükséges és indokolt."61 Szimler József őrnagy, a katonai Felsőbíróság bírája (ismereteink szerint 1953-ban nem rendelkezett jogi végzettséggel),62 a „hűtlenség" bűntettének elkövetését némileg másként értelmezve, mint a budapesti hadbíróság, így ítélt:63
| 1. | Dobó Gyula — halál (kötél által) |
| 2. | Szécsi Vince — halál (kötél által) |
| 3. | Szécsi József — 15 év börtön |
| 4. | Szécsi Ferenc — f 2 év börtön |
| 5. | Árpási Pál — 12 év börtön |
| 6. | Márki István — 12 év börtön |
| 7. | Szabó Antal — 6 év börtön |
| 8. | Masa János — 15 év börtön |
A helyzet tragikumát fokozza, hogy ez az ítélet 1953. szept. 10-én, a Nagy Imre miniszterelnök által július 4-én meghirdetett, bizonyos fokig a törvénytelenségeket is bíráló új kormányprogram után született...
A halálra ítéltek kegyelmi kérvényt nyújtottak be az Elnöki Tanácshoz. Dobó Gyulának az Elnöki Tanács megkegyelmezett (büntetését életfogytiglani börtönre változtatták). Az indoklást nem ismerjük; nem lehetetlen — de nem is vehető biztosra, — hogy a megkegyelmezésben Dobi Istvánnak, az egykori kisgazdapárti (ám később saját elveivel szembeforduló) politikusnak, az Elnöki Tanács akkori elnökének személyes szerepe volt.64 Ezzel szemben Szécsi Vince kérvényét elutasították. Kovács Béla ezredes, a HM Igazságügyi csoportfőnöke aláírásával 1954. jan. 7-én kelt levél kimondja: Szécsi Vincével „szemben a halálbüntetés rendes menete bekövetkezzék". 44 éves volt.65
*Annak ellenére, hogy e tragikus kimenetelű per áthúzódott az 1953 júliusa utáni időszakra, a Nagy Imre által meghirdetett „új szakasz" politikája Mórahalmon is megkönnyebbülést hozott az embereknek. Ismeretes, hogy az új miniszterelnök parlamenti programbeszédét66 közvetítette a rádió, s így az ország lakossága első kézből értesülhetett a politikai változásokról. A beszédet különösen a falvak népe hallgatta nagy figyelemmel és reménységgel. így történt Mórahalmon is: az új politikai program egy csapásra népszerűvé vált. A népszerűséget igazán persze maguk a gyakorlati intézkedések alapozták meg.
A központi hatalom döntése nyomán már 1953 nyarán-őszén megkezdődött az internáltak és kitelepítettek hazatérése (a bebörtönzötteké nem). Papp István és Oltványi Vince rendőrhatósági felügyeletét már szeptemberben (17-én és 24-én) megszüntették, míg mások csak később — Meló Károly például csak 1954 júniusban — térhettek haza.67 Elrabolt tulajdonukat azonban egyáltalán nem, vagy csak kis részben kaphatták vissza. Majd csak egy 1956 szeptemberi minisztertanácsi határo zat 68 nyomán kezdhetik meg földjeik és házaik visszaigénylését (akkor is csak nagyon mérsékelt sikerrel).
1953 nyarától Mórahalmon is megszüntették a lázas tsz-szervezési kampányokat — persze az új helyzetben előállt politikai hangulatban nehéz is lett volna azokat folytatni, hiszen a tsz-tagok már 1953 júliusában tömegesen akartak kilépni a közösből, noha ezt a kormányprogram is csak a gazdasági év végétől tette lehetővé. Ősztől azután valóban tömegessé is váltak a kilépések, minek következtében a korábban erőszakos eszközökkel felduzzasztott termelőszövetkezeti szektor összezsugorodott. A hatalom majd csak 1955 tavaszától, egy újabb belpolitikai irányváltás (ma úgy mondanánk, „visszarendeződés") után kezdett újabb tszcs-szer-vezési kampányba, ám az 1956-os forradalmat követő hónapokban ismét zuhanásszerűen csökkent a tszcs-k taglétszáma és földterülete: 1957 februárjában mindössze két kicsiny tszcs működött Mórahalmon. Az egyiknek 27 tagja és 143 kat. hold közös művelésű területe volt, a másiknak 51 tagja és 433 kat. hold földje (ám ebből csak 191 kat. hold volt a szántó.)69
1953 nyarától számottevően csökkentették a parasztság adó- és beszolgáltatási terheit, a hátralékok és bírságok jelentős részét törölték. így már 1953 júliusában semmisnek mondták ki 190, beszolgáltatási hátralék miatt kártérítés-fizetésre kötelezett ember tartozását.70 Sőt, a 65 év feletti, idős gazdák további könnyítéseket is kaptak: ha földterületük kisebb volt 3 holdnál, akkor megszüntették beszolgáltatási kötelezettségüket, sőt 50%-os adókedvezményt is kaptak.71
Ezek a változások központi intézkedések nyomán születtek mg. Az 1953 júliusa előtti politikához ezer szállal kötődő községi vezetés nem mutatott nagy buzgóságot az új politika végrehajtásában. Ritka volt az olyan önkritikus megnyilatkozás, mint Vincze Józsefé, aki legalább annyit beismert, hogy a múltban „a tszcs felfejlesztés érdekében" megsértették az önkéntesség elvét.72 A helyi politikai megnyilatkozások szelleme inkább Makra János járási MDP titkárnak egy, a mórahalmi tanács-vb előtt elmondott beszédéhez igazodott. A párttitkár itt arról beszélt: „nem engedhető meg, hogy az ellenség az osztályharcot megnyertnek tekintse. Kötelességünk, hogy a harcot tovább folytassuk, és ezen keresztül építsük a szocializmust" — biztatta Makra a mórahalmi tanács vb-tagjait 1953 októberében.73 Noha a buzdítás többeknél — beleértve Pálinkó vb-elnököt — nyitott fülekre talált (az elnököt 1954 tavaszán is az „osztályharc ellanyhulása" nyugtalanította), 1955 tavaszáig a régi szellem felélesztésére nem gondolhattak. Nagy Imre leváltása után viszont, mint országszerte, Mórahalmon is annál inkább. Kibontakozásukat azonban az 1956 őszi események már nem tették lehetővé.
Noha a Rákosi-rendszerrel szemben Mórahalmon is nagy volt a lakosság elégedetlensége — ami az 1949—1956 közötti események ismeretében természetesnek is tekinthető —, az 1956. évi forradalom helyi eseményeit külső, elsősorban Budapestről és Szegedről érkező impulzusok indították el. Ezért az események bizonyos késéssel követték a városiakat.
A régi hatalom (a község tanácsi és MDP vezetése) eltávolításához vezető helyi tömegmozgalmak előkészítő szakasza október 24—25-re tehető. Ekkor különösebb esemény még nem történt, de megkezdték az előkészületeket egy tüntetés megszervezésére. Az első felvonulásra pénteken, október 26-án került sor, viszonylag kevés résztvevővel. A tüntető menet élén haladók között volt Masa István, aki egy nemzetiszínű zászlót vitt (ennek később jelentősége lesz), és a tüntetők által kiáltozott jelszavak többsége is nemzeti, függetlenségi jellegű volt: „Ruszkik haza, lesz majd kaja!", vagy: „Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég!" Egyidejűleg belpolitikai tartalmú jelszó is elhangzott: „Egy forintos kenyeret, Rákosinak kötelet!" A tüntetők leszedték az idegennek tartott szimbólumot, a vörös csillagot (csillagokat).74
Másnap, október 27-én az előző napinál sokkal nagyobb (kezdetben mintegy 300 főnyi) tömeg részvételével került sor az újabb tömegmegmozdulásra. Ez a tüntetés nemcsak a tüntetők számában tért el az előző napitól, hanem a fellépés radikalizmusában is, és a követelések jóval konkrétabbak voltak: a közhangulat a legnépszerűtlenebb helyi vezetők: a tanácselnök, a tanács begyűjtési előadója, az adóvégrehajtó és az MDP-titkár ellen fordult. A népharag különösen a község vezető funkcionáriusával, Pálinkó Lajossal szemben volt erős.75 A kivezényelt helyi rendőrök — Dudás rendőrparancsnok később úgy emlékezett vissza, hogy mindösz-sze két rendőrt küldtek volna ki járőrözni — nem voltak képesek a tüntető tömeget szétoszlatni. Ezért — mondta Dudás — riasztó lövéseket adtak le.76 Gyovai Lajos, a járási DISz (a kommunista ifjúsági szervezet) titkára, aki aznap délután érkezett Mórahalomra — szintén későbbi visszaemlékezése tulajdonképpen rímel a Dudáséval. Ő arról ad számot, hogy először megpróbálta lecsillapítani a nagyon felpaprikázott tömeget — még a községháza kapuját is betörték —, ám mindhiába. Sőt őt magát is bántalmazták (kapott egy pofont). Amikor sikerült egérutat nyerniök, a gépkocsijukkal Ásotthalomra hajtottak, ahonnan — állította Gyovai — gépkocsivezetője telefonon kihívta volna az ÁVH egyik szegedi egységét.77 (Hogy Mórahalomról történt távozásuk és az ÁVH-alakulat megérkezése közötti időben mi történt a községben, nem tudjuk pontosan.) A megérkező ávósok fenyegető fellépését a tömeg nem vette komolyan. Többen azt kiáltották: „Ne féljetek, vaktölténnyel lőnek!", s az emberek nem is hátráltak meg.78 Ekkor dördült el a sortűz, amely két halálos áldozatot követelt, Négyökrű József és Kántor Imre személyében és további hét sebesültje volt.
Az események leírásának ezt a változatát, tehát azt, hogy a Szegedről érkező alakulat adott le sortüzet, erősítette meg 1957 februárjában Valachi László őrnagy, katonai ügyész, a községi tanácsnak írt levelében.79 Mégis, a helyzet nem tekinthető ezzel megnyugtatóan tisztázottnak. Felmerülhet ugyanis a gyanú, hogy a helyi rendőrség lövései vajon valóban csak figyelmeztető lövések voltak-e, s nem találták-e el az embereket? A kérdés feltevésére az ad okot, hogy 1958 januárjában a helyi rendőrőrs tagjai közül 10 fő kapott „Munkáshatalom megvédése" elnevezésű kitüntetést és további hatan pénzjutalmat, azaz „az őrs valamennyi tagját" kitüntették 1956-os „helytállásukért".80 Ami nehezen képzelhető el egy olyan visszafogott magatartás esetén, amilyennek a bírósági tárgyaláson a rendőrökét lefestették. A kérdés mai ismereteink szerint nem dönthető el egyértelműen. Noha az írott források tanulmányozása, valamint az ÁVH és a rendőrség magatartása között akkor országosan tapasztalható — előbbi hátrányára mutatkozó — különbség alapján valószínűbbnek tartjuk az első verziót, teljesen a második sem zárható ki.
A sortűz és a letartóztatások (három embert Szegedre vittek, ahonnan csak október 30-án térhettek haza)81 azonban nem értek célt. Olyannyira nem, hogy Pálinkó 28-ától jobbnak látta nyíltan nem mutatkozni a községben, sem ő, sem a vb-titkár nem jártak be a munkahelyükre.82 Másnap pedig, a rádió híradásai nyomán a gépállomáson munkástanácsot alakítottak, amely Magda István üzemi bizottsági elnök javaslatára az igazgatót és a főgépészt leváltotta funkciójából.83
Az új, forradalmi hatalom megszületésében a helyi tömegmozgalmak mellett természetesen az országos eseményeknek (például Nagy Imre miniszterelnök október 28-i kormánynyilatkozatának, amelyben többek között bejelentette az ÁVH feloszlatásának szándékát) és a járási vezetésnek is nagyon komoly szerepe volt. Utóbbinak közvetlenül is, hiszen kedden, október 30-án a szegedi járás illetékesei megjelentek a községben és közölték a formálisan még hivatalban lévő Pálinkóval és Németh Lajos vb-titkárral: új községi vezető testületet (nemzeti tanácsot) kell választani. Ezt követően Pálinkóék összeállítottak egy jelölőlistát (amelyen a régi káderek közül igen sokan szerepeltek), majd a községi kultúrházba hívták össze a nemzeti tanácsot megválasztani hivatatott gyűlést. A jelölteket a közvetlen demokrácia módszerével, közfelkiáltással választották meg úgy, hogy a listán szereplő neveket Fazekas Kádár Imre hangosan felolvasta.84 A választók több régi vezetőt nem, viszont Fazekas Kádárt (aki júniusban tért haza a börtönből, és kevéssel később már a községi tanács dolgozója lett) beválasztották az új nemzeti tanácsba, sőt az ott helyben megválasztott öt tagú szűkebb testületbe is, amelynek aztán ő lett a vezetője. A nemzeti tanácsot a község jelenlévő római katolikus plébánosa rövid beszédben üdvözölte.85
Ez a közvetlen demokrácián alapuló választási mód ilyen nem-konszolidált körülmények közt (számításba véve, hogy a régi vezetést — mint a heves tüntetések bizonyították — a lakosság túlnyomó része le kívánta váltani) a közakarat kifejeződésének volt tekinthető. Mindenesetre a megszervezés gyorsasága és a részvétel esetlegessége ellenére a megelőző évek diktatúrájának 99,9%-os „eredménnyel" járó „választási" színjátékaihoz képest mindenképpen előrelépés volt. Hogy a bosszú motívuma hiányzott a döntéshozatalból, bizonyítja: régi tanácstagok is bekerülhettek az új vezetésbe. (Ugyanakkor persze egy ilyen kis közösségben a személyi kapcsolatok és érzelmek szerepe nagyobb lehetett, mint egy nagyvárosban.)
A nemzeti tanács néhány napos működése alatt fő feladatnak a rend és a békesség fenntartását és a lakosság élelmezésének folyamatos biztosítását tekintette. A volt tanácsi és pártvezetők, vagy a rendőrök említésre érdemes üldöztetést nem szenvedtek. A közrend biztosítására, mint országszerte, Mórahalmon is megszervezték a nemzetőrséget,86 sajátságos módon Dudás István alhadnagy, rendőrparancsnok irányításával. Noha a község lakossága több rendőrrel szemben elégedetlen volt, sőt Antal István a helyi őrs egy alapos átszervezésének gondolatát is felvetette — ami indokolt is lett volna —, a nemzeti tanács vezetése ezt megakadályozta. Végül a nemzetőrség a rendőrség mellett alakult meg 25—30 taggal. Ezt követően a járőrözést párban végezte egy rendőr és egy nemzetőr. November 4 után, a második szovjet intervenciót követő napokban a nemzetőrséget megszüntették.
Az új vezetés távlati elképzeléseiről, vagy politikai alapbeállítottságáról nehéz képet alkotni, hiszen a nemzeti tanács megalakulásától a szovjet intervencióig — amely teljesen új politikai helyzetet teremtett — csak néhány nap telt el.
Említésre érdemes, hogy Fazekas Kádár talán óvatosságból, talán, mert vonzódott bizonyos naiv egalitáriánus eszmékhez — egy, a földjét visszaigénylő nagygazdának csak a föld egy részét kívánta visszaadni, s nem egészét.87 Nála jóval radikálisabb — és kevésbé óvatos — szereplője volt az eseményeknek Antal István, aki már az első napokban kijelentette: „amíg Mindszenty nem lesz a kormányban, addig rendes kormány nem is lesz."88 Mielőtt azonban az új községi vezetésen belüli eltérő szándékok és törekvések politikailag is kifejeződhettek volna (pártosodásnak komolyabb jele nem volt, bár néhány kisgazda adott életjelt magáról),89 bekövetkezett a szovjet intervenció. (A Kisgazdapárt passzivitása szemléletesen mutatja, mennyire célt ért az 1950-es évek eleji diktatúra terrorja. Fontos megjegyezni, hogy a forradalom napjai alatt Dobó Gyula hazatérhetett a börtönből — ez a forradalom egyik nem-helyi vívmánya volt —, ám teljesen passzívan viselkedett, házába zárkózott. Amikor a restaurálódó hatalom novemberben felhívta az eltávozott rabokat, térjenek vissza a börtönökbe, önként jelentkezett Szegeden, ahonnan Vácra vitték.)90
November 4.-e után Mórahalomra is szovjet alakulat vonult be, s ezzel ott is megpecsételődött a helyi demokratikus kibontakozás sorsa. (Az alakulat kisvártatva távozott.) A község történetének sajátossága, hogy a hatalmi restauráció első szakaszában lényegében megmaradt az október 30-án választott vezetés (csak nevét változtatják vissza „tanács"-ra november 10-én), élén Fazekas Kádár Imrével. A tanács-vb igyekezett nem politizálni, bár még januárban is volt bátorsága „forradalomnak" nevezni az októberi eseményeket!91
Annak ellenére, hogy Fazekas Kádár Imre elismerőleg nyilatkozott a Kádárkormányról — mint ezt Dobó József tanúvallomásából tudjuk92 —, sokáig nem maradhatott meg a község élén. A szegedi járási tanács titkárának, Bereczki Jánosnak a közvetlen beavatkozásával, egy soron kívül összehívott községi tanács vb-ülésen új tanácselnököt neveztek ki. (Hogy ez az önkormányzatiság milyen mély megsértése volt, arról felesleges beszélnünk.) A járási vb-titkár a személycserét így indokolta: „A jelenlegi helyzetben, mint minden vezető helyen, a községi tanácsok élén is csak olyan emberek állhatnak, akik szívvel-lélekkel a szocializmus építéséért dolgoznak, munkájukkal a nép hatalmát, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt támogatják."93 Az általa mondottakat a vb tagjai nem csupán elfogadták, de az 1/1957. rendkívüli vb hat. (febr. 11.) sz. határozatukkal is megerősítették. így lett a járás által odahelyezett tanácselnök (s maradt is egy hosszú korszakon át) Németh Ferenc (a vb titkára pedig Németh Lajos maradt).
Fazekas Kádár Imrét nem sokkal később (március 8-án) letartóztatták és Kistarcsára internálták,94 majd 1958 januárjában két társával: Antal Istvánnal és Masa Istvánnal együtt bíróság elé állították. Az 1958. január 27—28—29-én megtartott megyei bírósági tárgyaláson a per elsőrendű vádlottját, Fazekas Kádárt a vád bizonyítottságának hiányában felmentették — ami egy volt nemzeti tanácsi elnökkel szemben igen kivételes ítélet volt az 1956-os forradalmat követő megtor-lási hullám idején. Egyébként a felsorakoztatott tanúk sem rá, sem a másik két vádlottra semmi terhelőt nem mondtak. Masa István azonban azt nem tagadhatta — milyen történelmi helyzet is az, amikor ezt le kell tagadni —, hogy az október 26-i tüntetésen „nemzetiszínű zászlót víve vett részt". Egyebek mellett ugyanis első helyen ezt rótta terhére a megyei bíróság, valamint azt, hogy a Himnuszt énekelte és elszavalta a Nemzeti dal két versszakát. A 24 éves fiatalembert, a per harmadrendű vádlottját 10 hónapi börtönre ítélték. Antal István másodrendű vádlottat (összesen kilenc pontban) elsősorban a régi tanácsi és gépállomási vezetés leváltásában játszott szerepéért marasztalták el, s ezért egy év börtönt kapott.95 A bíróság igen enyhén ítélt, hiszen például a kisteleki nemzeti tanács vezetőjét, egy széles látókörű és rövid hatalomgyakorlása időszakában nagyon körültekintő, a törvények betartására maximálisan ügyelő ügyvédet, dr. Sugár Bélát első fokon hat évre ítélték ugyanabban az évben.96
Így végződtek tehát Mórahalmon az 1956-os események, amelyek egy nem--modern, a személyi szabadság és a magántulajdon eszméjét semmibe vevő, önkényuralmi rendszer ellen irányultak — még akkor is, ha ennek egy átlagos mórahalmi ember — teszem azt az október 26—27-i tüntetések valamelyik résztvevője — nem is volt tudatában.
Mint láttuk, az átmenet (helyesebben a visszamenet) a régi rendszerbe nagyobb összecsapások nélkül történt meg, és a közvetlen megtorlás sem volt olyan súlyos, mint az ország számos városában és községében, vagy amilyen brutális volt az 1953-as Dobó-per kimenetele. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a restaurálódott hatalom ne nyúlt volna a kemény diktatúra eszközeihez. Egyértelműen ezt bizonyítja egy 1957 májusi vb-határozat, amely a karhatalom megszervezésével és működésével kapcsolatos. Ez kimondja: a községben „az ellenforradalmi események után a községi rendőrparancsnok megbízásából megalakult a karhatalom, és az a rendőrséggel karöltve megszilárdította a rendet, fegyelmet..."97 Egyébként egy-két kétségbeesett kísérlettől eltekintve — valaki például a szovjet csapatok ittléte ellen agitáló röplapot terjesztett néhány példányban98 — a lakosság tudomásul vette azt, amit tudomásul kellett vennie. (A hatalmi át-, helyesebben visszaállás tisztán nyomon követhető a hivatalos nyelvezetben is: januárban még vb-határozat-ban is „forradalom"-nak lehetett nevezni az 1956-os eseményeket, március közepén már „októberi események" szerepelnek egy újabb határozatban, de szinte ugyanekkor már megjelent — és állandósult — az „ellenforradalom" kifejezés.)99
1956 után a hatalom szervezetének alapstruktúrája, az MSZMP és a tanácsi vezetés összefonódottsága, továbbá az önkormányzatiság elvének elvetése, mint változatlan elemek mellett a helyi apparátus megszervezésében kisebb módosulások történtek. A tanácsi apparátus 16 dolgozójából hatan az 1957-ben megszervezett, igen rosszemlékű „munkásőrség" tagjai lettek.100 Kedvezőbb irányú módosulás volt viszont, hogy már 1957-től kezdve decentralizálták az igazgatási apparátust. A helyi vezetés persze továbbra sem a mórahalmi polgároknak volt felelős, hanem a felsőbb vezetés utasításait hajtotta végre. A helyi ügyintézés azonban valamelyest függetlenebb lett, és térben közelebb került az emberekhez. 1957 elején jelentős káder-átcsoportosítást hajtottak végre: csökkentették a járási tanács korábban óriási apparátusát. Jellemző, hogy a szegedi járási tanács apparátusi dolgozóinak száma 1956. X. 23-án 223 fő volt, ugyanekkor a járás 63 községi tanácsának apparátusában összesen csak 272-en dolgoztak. 1957. március 15-én viszont a szegedi járási tanács hivatalnoki létszáma már csak 108 fő volt, ezzel szemben a községeké 357.101 Fontos változás volt 1956 előtthöz képest, hogy a járási vezetés nem ültette vissza székébe az október 30-i választáson megbukott Pálinkó Lajost — ezt a helyi forradalmi események egyik végleges vívmányának tekinthetjük. (Egyébként az október 23. utáni közel öt hónapban a szegedi járás 63 tanácselnökéből 34-et mozdítottak el különböző okokból, ebből még 1957. március 15-ig 18-at visszahelyezett a hatalom, 16-ot nem.)102 Pálinkó miután — állítása szerint — egy névtelen levélben megfenyegették,- 1956 novemberében teherautóra pakolt, s végleg távozott Mórahalomról. 1958 elején Tömörkényben lakott, a hivatalos iratokon foglalkozásaként „kubikus" szerepelt.103
Itt említjük meg, hogy 1957-ben a Dobó-per elítéltjeinek többségét Elnöki Tanácsi határozatokkal — „kegyelemből" — szabadon engedték. Az elítéltek és hozzátartozóik már hosszabb ideje küzdöttek ezért, különösen megindító az a harc, amit már 1954-től Szécsi Józsefné folytatott férje kiszabadításáért — az elképzelhető összes hivatalos fórumot megkeresve.104 Márki István és Szécsi József büntetését azonban csak mérsékelték (talán az volt a balszerencséjük, hogy az ő ügyükben még a forradalom előtt, 1956 szeptemberében született döntés). Dobó Gyulával szemben azonban a hatóságok nem voltak méltányosak. Felesége 1960-ban kegyelmi kérvényt nyújtott be, ám a budapesti Katonai Bíróság 1960. május 13-án ezt elutasítja, mondván (1960-ban!): az elítélt „rettegésbe (sic!) tartotta az egyszerű embereket Mórahalmán." Nem sokkal később, 1961 februárjában — és ez a hatalmi nyomás mérséklődésének a jele — egy újabb kérelemre, a budapesti Katonai Bíróság már más szellemben tárgyalja újra az ügyet. A községi és járási tanácstól, a járási rendőrségtől és MSZMP-szervektől és az Országos Börtónpa-rancsnokságtól beszerzett véleményekben, mintegy vezényszóra, számos javára írható tényt említettek meg, azt is, hogy bátyja 1919-es „veterán" és hogy csak 3 kat. hold földje volt stb. Ha ezek után valaki azt gondolná, nyolc év fogság után végre szabadon bocsátották — téved. A bíróság ugyan kimondta, hogy az 1953-as ítélet „túl súlyos volt", de azért 10 évi börtönre ítélte.105
3. A kollektivizálás és a község helyzete az 1960-as években
1957-től az MSZMP — átmenetileg — kedvező irányú, taktikai változásokat hajtott végre agrárpolitikájában. Nem csak megengedte, sőt funkcionáriusai révén maga is gyakorolta a korábbi agrárpolitika bizonyos fokú bírálatát:106 de gyakorlati könnyítéseket is adott. Szüneteltette például a tsz-szervezést, minek következtében Mórahalmon minimálisra csökkent a tsz-tagok száma és a közös földterület is. 1957 februárjában a megmaradt két tszcs (az Új világ és a Vörös Október) 27, illetve 51 taggal rendelkezett mindössze, előbbinek 143, utóbbinak 433 kh. volt a területe.107 Átmenetileg megszűntek a tagosítások is, mérséklődtek az adóterhek és nem állították vissza a Nagy Imre-kormány által eltörölt beszolgáltatási rendszert sem (csupán a Kádár-kormány intézkedésének tüntették fel). A Rákosi rendszer által mindenüktől megfosztott, internált gazdák egy kormányrendelet értelmében korábbi tulajdonuk egy részét visszaigényelhették (bár a hatalom apparátusa e részleges kárpótlás végrehajtását is akadályozta). Persze azért a kemény kéz politikája is megmaradt több területen is; a hatalom a „feketevágás" vagy az általa „üzérkedésének nevezett cserekereskedelem ellen változatlan szigorral harcolt, s nem szűntek meg a zálogolások és a transzferálások sem.108
Az agrárpolitika nagy fordulata országosan 1958 végén vette kezdetét: ekkor határozott az MSZMP arról, hogy az ország kisparaszti gazdaságainak százezreit kolhoz-jellegű termelőszövetkezetekbe szervezi. Ez egycsapásra megváltoztatta a helyi MSZMP és tanácsi apparátus magatartását is: a tszcs-k melletti óvatos kiállást egy harcos propaganda váltotta fel, és egyúttal megkezdték az átszervezés forgató könyvének („intézkedési terv") a kidolgozását. Amilyen aktivitást váltott ki az említett párthatározat a tanácsi és az MSZMP apparátus körében, olyan passzív maradt maga a mórahalmi parasztság. Az 1959-ben megalakított, 45 tagú községi tsz-fejlesztési bizottság terveinek jó része papíron maradt. Pedig az állami alkalmazottak egy részét — például sok pedagógust — is kötelezték a termelőszövetkezet melletti agitációra. Ám az átszervezés 1960 tavaszáig semmilyen érdemleges eredményt nem hozott. Új tsz nem alakult, a meglévő két kicsiny tszcs taglétszáma pedig 1960 márciusig összesen csak 42 fővel gyarapodott (78-ról 120-ra).109 A mórahalmi átszervezésben a döntő fordulat 1961 januárjában történt meg — nem a helyi paraszttársadalom, hanem külső erők akaratából. Az MSZMP felső vezetése ugyanis 1960 október végén egy újabb agrárpolitikai határozatot hozott, amely „szükségesnek" tartotta, hogy még a „tél folyamán" a „mezőgazdaság szocialista átszervezését befejezzük". A hatalmas erőbedobással folytatott országos átszervezési kampány vége felé közeledve (országosan ekkor a parasztgazdaságok mintegy háromnegyede már a tsz-ben volt), az MSZMP úgy érezte, tehet bizonyos engedményeket. Ezért kimondták: a „szórvány... szőlőkkel rendelkező községekben" megengedhető, hogy csak a szántóföldeket művelik közösen, a szőlőket „átmenetileg egyéni művelésben... hagyják."110 Ez a határozat éppen a Mórahalomhoz hasonló adottságú községek szempontjából volt fontos, ahol a növénytermelés történelmileg kialakult rendje a határozatban leírthoz volt hasonlatos. (Itt említjük meg, hogy a községben, a helyi adottságokra alapozva már 1957—1958-ban működtek önkéntesen létrehozott termelési társulások, például a fűszerpaprika termelőké, a dinnye termelőké, vagy az állattenyésztőké.)111
Az említett párthatározat természetesen automatikusan semmilyen változást nem hozott a mórahalmi parasztok magatartásában. Lehetőséget adott azonban arra, hogy egy felülről megszervezett, az eszközökben nem válogató, kemény átszervezési kampány nyomán az érintett parasztok mint kompromisszumot elfogadják azt, hogy alacsonyabb típusú termelőszövetkezeti csoportokba lépjenek be, amelynek tagjaként földjük túlnyomó részét továbbra is egyénileg művelhetik. így is történt. 1961. január 18-án — olvasható az 1961-es „ünnepi" tanácsülési beszámolóban — kétszáz agitátor „elvtárs jött segítségünkre, hogy baráti szóval, szervező munkával dolgozó parasztságunkat rábírják arra, hogy a szövetkezés útjára lépjenek..." Ezt követően „nem egészen két hét alatt" sikerült az, ami addig hosszú éveken át nem: 1420 családfő és további 247 családtag lépett az előzetes terveknek megfelelően megszervezett öt új tszcs-be, akik összesen 8729 kat. holddal rendelkeztek.112 Ezzel, a hatalom eredeti céljához képest jórészt formális — és durva nyomással kicsikart — eredménnyel elérték, hogy Mórahalmot is „termelőszövetkezeti község"-nek mondhatták.
Ami azonban a hatalom doktriner célkitűzése szempontjából (hogy a kolhozrendszerű földművelés váljék uralkodóvá) formális engedménynek látszott, a község mezőgazdasága és paraszttársadalma szempontjából éppen valóságos eredmény volt. Mert ugyan az 1960-os évtized egészében Mórahalmon is folyamatos a mezőgazdasági népesség kilépési mobilitása (főleg annak intergenerációs formája: a gyerekek a gyárakba, üzemekbe mennek dolgozni),113 az átszervezés itt nem váltott ki olyan menekülés-szerű nemzedéken belüli (a felnőtteket érintő) tömeges kilépési mobilitást, mint ott, ahol erőnek erejével kolhoz-típusú tsz-eket létesítettek.
Hogy a mondottakat tényszerűen is alátámasszuk, néhány adattal kell szolgálnunk. 1965 elején, tehát már egy megnyugodott állapotban az öt termelőszövetkezeti csoportban (szakcsoportban), (ezek azonosak az 1961-ben megszervezettekkel) összesen 1702 tagot regisztráltak. Ezzel szemben viszont az öt szakcsoport közös művelésű földterülete együttesen is csak 449 kat. hold volt (átlag 90 kat. hold), azaz a mezőgazdaság nagyfokú munkaerő-megtartó képességét ez a túlnyomó részben magángazdálkodáson alapuló üzemszervezési forma biztosította. A szakszövetkezetek a következők voltak: Móra Ferenc, Béke, Homokkincse, Petőfi, Virágzó. (Ebben az időben egy kolhoz-típusú tsz is működött Mórahalmon, a Vörös Október 1124 kat. hold földterülettel és 120 taggal).114 Megjegyezzük, hogy a minél nagyobb szervezeti egységek bűvöletében élő rendszer az 1960-as évek második felében az öt szakszövetkezetet kettőbe vonta össze: 1969-ben a „Haladás" és az „Egyetértés" szakszövetkezetek működtek a Vörös Október tsz mellett. Ám ez az összevonás az itt, Mórahalmon sikeres szakszövetkezeti üzemformának nem sokat ártott.
A magántermelés fennmaradása és rentabilitásának növekedése következtében a 60-as években nem csak az elvándorlás üteme lassult le, hanem a foglalkozási szerkezet változása sem volt olyan gyors ütemű, mint országosan:
A népesség, illetve az aktív keresőnépesség szerkezetének változása 1960— 1970 között (%-ban)115
| Mezőgazdaság | Ipar- és építőipar | Kereskedelem és közlekedés | Egyéb | Együtt | |
| 1960 | 78,9 | 7,3 | 5,8 | 8,0 | 100,0 |
| 1970 | 67,1 | 16,5 | 10,0 | 6,4 | 100,0 |
A mezőgazdasági népesség magas arányát nem tekintjük az elmaradottság jegyének — ahogyan egy bányászfaluban a bányászokét sem. Felfogásunk ugyanis alapvetően eltér az elmúlt évtizedek hivatalos, magántulajdon-ellenes, a társadalom proletarizálódását eszményítő ideológiájától. (Láttuk, hogy az 1950-es évek elején ennek az ideológiának a szellemében milyen durva erőszakkal sajátították ki a nagyobb tulajdonokat. A vállalkozói szellem 1950 után is még sokáig a nemkívánatos jelenségek közé számított. 1957-ben például egy hiánycikkeket beszerző és haszonnal továbbadó ember ellen „üzérkedés" címén indított a rendőrség eljárást.)116 Ezzel szemben — egyetértve a hazai szociológiai kutatások legújabb eredményeivel — nem a klasszikus proletarizálódási tekintjük a társadalomfejlődés fő kritériumának Mórahalmon sem, hanem a vállalkozó kedv továbbélését, a személyi autonómián alapuló önálló döntéshozatali képességet, azokat a tulajdonságokat, amelyeket a modern társadalomtudományok „kispolgároso-dás"-nak neveznek.117 Nos, Mórahalom elsősorban a kistulajdonos parasztok rétegének szívós továbbélésével igen jó példát adott a vállalkozó kedv megőrzésére. Az 1960-as évek végén a kisvállalkozás bizonyos mértékig még az üzemi dolgozók egy részét is jellemezte. A második gazdaságban folyó tevékenység Mórahalmon ugyanis már ekkor igen elterjedt volt. A paprikatermelők egy jelentős hányada üzemi dolgozó volt például, akik a kertjükben termelték a fűszerpaprikát (szerződéses alapon). Látható tehát, hogy még az üzemi dolgozók rétege sem vált azzá a „vegytiszta" munkássá, amivé a kor dogmái szerint válnia kellett volna.
A gazdaság egyéb ágai 1949—1960 között nem változtak jelentősen. A továbbra sem különösebben jelentős iparnak változatlanul két fő tevékenységi területe volt: a szolgáltató ipar (az iparosok egy részét egyébként ktsz-be tömörítettek), és a mezőgazdasági terményfeldolgozás. Ez utóbbival kapcsolatban elsősorban a paprikafeldolgozás, a helyi szükségleteken túli igényeket is kielégítő malom és a sütőüzem tevékenysége érdemel említést. (A malom az 1950-es évek végén 16 alkalmazottal dolgozott, kapacitása 7100 q búza és 14 000 q rozs volt.)118 A paprikafeldolgozás a Paprikafeldolgozó Vállalat mórahalmi telephelyén folyt, és az 1960-as évek végén fejlődésnek indult. Ekkor a szárító üzem 58 alkalmazottal és 70—80 alkalmi munkással dolgozott. (Az állandó — bár nyáron nem foglalkoztatott — dolgozók havi bére mintegy 1500 Ft volt.)119
Már a foglalkozási adatokat tartalmazó táblázat adatai alapján sejthető: az 1960-as évek végéig Mórahalom nem töltött be olyan középponti szerepköröket, amelyek alapján a városfunkciók kialakulásáról beszélhetnénk. Azok a jellegzetes foglalkozási csoportok, amelyek azt jelzik, hogy egy település a környező települések számára is biztosítja a városi alapfunkciókat, Mórahalmon alig, vagy egyáltalán nem voltak meg a társadalomban. A középponti szerepkörök kismértékű kifejlődése azért megfigyelhető az egészségügy (elsősorban a szülőotthon és a tüdőgondozás révén), és az oktatásügy terén (1962-től egy kicsiny gimnázium működött a községben). Hasonlóan ítélhető meg a pénzügyi (OTP) és egyéb szolgáltatások fejlettsége.
1949—1969 között a községben dolgozó orvosok száma háromról négyre, a pedagógusoké 34-ről 46-ra nőtt. (De 1963-ban még csak 31 volt, tehát kevesebb mint 14 évvel korábban.)120 Amilyen örvendetes, hogy a 60-as évek derekától növekedett a pedagógusok száma, annyira problematikus a kis tanyai iskolák felszámolási folyamatának megkezdése: 1968-ban 431 belterületi tanulóra már csak 211 külterületi iskolába járó tanuló esett, ami messze nem állt arányban a lakosság kül- és belterület közötti megoszlásával. 1970-ben 3539 kül- és 2320 belterületi lakosa volt Mórahalomnak, ám hivatalosan csak 43 (!) ember lakóhelyét tekintették úgynevezett „fejlesztendő külterület"-nek, 3496-ét pedig „egyéb" (valójában: nem-fejlesztendő!) külterületnek.121 Ami mindent megmagyaráz.
Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a hatalom az iskolákat (is) folyamatosan vallásellenes propagandára használta fel. Ugyan az 1950-es évek elejét jellemző különösen durva egyházüldözés (a község egyik plébánosa börtönbüntetést is szenvedett; 1949 után elvonták a helyi plébánia működését biztosító — részben költségvetési forrásból származó — jövedelmek túlnyomó részét) enyhült, de a vallásosság elleni hadjárat nem szűnt meg. Az 1950—1960-as évek fordulóján a helyi MSZMP és a tanács a gyerekek hitoktatása ellen indított offenzívát. Ehhez használta fel eszközül az iskolákat és — sajnálatos módon —a pedagógusok egy részét is, akiket „ideológiai továbbképzésre" is köteleztek.122 1958—1960 között a tanács rendszeresen beszámoltatta az iskolákat az „idealista világnézet elleni harc" állásáról, és határozatban kötelezte őket: mindent tegyenek meg a fakultatív hitoktatás visszaszorítására.123 1960-ban úgy becsülték, a diákoknak már csak mintegy 30%-a szándékozok hittanra beiratkozni.124 Ugyan az állami iskolák ideológiai .befolyásolásra történő felhasználása később sem szűnt meg, ehhez hasonló nagy kampányra már nem került sor.
Végül, éppen e korszak záróakkordjaként, 1969 őszén döntés született arról, hogy a következő évtől Mórahalom nagyközséggé alakul át. Ennek jogi feltételét az a kormányhatározat125 teremtette meg, amely az 5000 lakosnál népesebb községeknek lehetőséget nyújtott a nagyközségi státusz elnyerésére. (Ami azért volt jelentős, mert a központilag vezérelt elosztási rendszerben a magasabb igazgatási besorolás jobb alku-pozíciókat eredményezett.) Az ezzel kapcsolatos első formális döntést a kor hatalomgyakorlási mechanizmusának megfelelően — a helyi MSZMP-vb. hozta meg 1969. szeptember 18-án. E javaslat alapján tárgyalta meg és fogadta el azután a községi tanács-vb, majd maga a tanács az intézkedési tervet.126 Noha szintén a kor szokásának megfelelően — Németh Ferenc tanácselnök a község alkalmasságának egyik fő bizonyítékát abban látta, hogy a helyi vezetés „a kormány politikájának érvényesülését a nagyközség területén biztosítja", azért tényleges eredményekre is joggal hivatkozhatott. Mindenekelőtt a belterület urbanizációs színvonalának fejlődésére, még akkor is, ha az nyilvánvalóan a tanyaiak rovására (is) történt, s arra, hogy a gazdasági és igazgatási szerepkörök megfelelően fejlettek, vagy arra, hogy megélénkült a lakásépítési kedv.
 |
| 4. A templom és környéke madártávlatból a hatvanas évek közepén. Szabó Vilmos felvétele. |
 |
| 5. A volt halárvadász laktanya, ma Egészségügyi Szociális Otthon épülete. Szabó Vilmos felvétele. |
 |
| 6. A volt Gerle-malom a hatvanas években. Szabó Vilmos felvétele. |
 |
| 7. Az Állami Pincegazdaság szőlőfeldolgozó üzeme 1966-ban. Szabó Vilmos felvétele |
 |
| 8. A fúvószenekar a hatvanas évek végén. Szabó Vilmos felvétele. |
 |
| 9. Az óvodások az óvónőkkel és a gondozónőkkel 1967-ben. |
 |
| 10. Vonalbejáró munkás a kisvasút sínéi között, 1960-as évek. Szabó Vilmos felvétele. |
 |
| 11. A futballcsapat az algyőiek elleni járási bajnoki mérkőzés előtt, 1957. március 17-én. Álló sorban balról: Rudisch Ferenc tanító, Koczka, Szuesik, Puskás (micisapkás férfi), Vaszká, Hantos, Gyulai, Puskás, Tódor; guggolnak, illetve ülnek: Sebők, Babarczi II.. Piilőcz. Berentés, Császár, Kollár. |
| |