Iparosok, kézműves specialisták

FEJÉR GÁBOR

A néprajztudomány az ipari tevékenységeket általában négyféle alaptípusra osztja. Ezek: a házimunka, azaz szakképzetlen emberek önellátó tevékenysége, a specialista munka, ami szakképzetlenek megrendelésre történő munkája, a háziipar, a még mindig szakképzetlenek szezonális árutermelése, és végül a kisipar, vagy iparos tevékenység, ezen pedig szakképzett egyének árutermelését értjük.1 Hogy helyesen ítélhessük meg ezek egymáshoz való viszonyát, és részesedésüket valamely település ellátásában, legcélszerűbb, ha vázlatosan áttekintjük a teljes termelés egészét.2

1. Parasztok, specialisták és iparosok a termelésben a két világháború között

A két világháború között a lakóház és a különböző gazdasági épületek felépítésében, főleg a tanyákon, rendkívül nagy szerepet kapott az építtető és rokonságának házimunkája. Ennek gyakorlata ma sem szűnt meg, noha részaránya a múltban természetesen nagyobb volt. Kivetették maguknak a vályogot, falat raktak, tapasztottak, felrakták a födémet. Falrakáshoz, a tetőzet felállításához gyakran hívtak specialistát, de fogadhattak a vályogvetéshez, vagy a nádazáshoz is. Az ajtókat-ablakokat a lakóházra mindig asztalossal készíttették, legföljebb a melléképületekre csinálták meg maguknak. Specialistái voltak a kútásásnak, a kemencekészítésnek, habár nem egy gazda boldogult ezekkel a munkákkal. Szakképzett kőművest csak a módosabbak fogadhattak, akik már 30—60 holdon gazdálkodtak. A lakásberendezés legfontosabb tárgyait, a bútorokat, s főként a szobabútort ebben a században már szinte kizárólag Szegeden tudták beszerezni, vásárlás vagy megrendelés útján, iparosoktól. Csak az olyan egyszerűbb darabok készültek specialista által, vagy házimunkában, amilyen például a fejőszék, stelázsi, lóca. Az agyi ruhákat és a szobai textileket anyagi erejüktől függően vásárolták, vagy varrták meg maguknak. A háztartás kellékei közül kereskedelemből szerezték be, leginkább a szegedi és dorozsmai vásárokon, vagy szakboltokban az edényféleségeket, a mosóteknőket, nyújtófákat és nyújtódeszkákat, vasalókat, esetleg mángorlókat. Elsősorban Dorozsmáról érkezett vándor cigány iparosok látták el a települést vájt teknőkkel. Az általánosan űzött házimunkák közé tartozott a szappanfőzés és seprűkötés, de specialisták akár a mángorló-, akár a teknőkészí-tésben, de a seprűkötésben és a szappanfőzésben is részt vállaltak; a szappanfőzők és seprűkötők az általuk termelt felesleget piacra is hordták. Kószó Imre az utóbbi időkben háziiparszerűen foglalkozott seprűkötéssel, évi 140—150 db-ot készített és adott el háztól.

A táplálkozás és élelmezési igények területén újra csak a házimunka játszott alapvető szerepet. Házimunka volt a kenyérsütés, a különböző pékáruk egy részének készítése, a száraztészta-készítés, a tej- és húsfeldolgozás és -tartósítás, a káposzta és más konyhakertiek savanyítása, befőzése, az aszalás, a lekvárfőzés. Piacképes felesleg inkább csak túróból, tejfölből, esetleg az aszalt, vagy más módon tartósított gyümölcsökből, savanyúkáposztából, szalonnából képződött, ritkábban a lekvárt is árulták. A fűszereket kereskedelemből szerezték be, csakúgy mint az eszközanyag egy részét, a már említett edényeket, az evőeszközöket, mozsarakat és a kádármunkák többségét. Házimunka és specialista munka is lehetett a szakajtókötés, és ennek feleslegével is piacoztak. A káposztagyalut vagy a kereskedelemből szerezték be vagy kölcsönözték egymástól. A ruházatnak általában csak az ünnepi darabjai kerültek ki iparosok kezei alól, rongypiacrú öltözködtek, az alsóneműt pedig gyakran megvarrták az asszonyok, akikre az összes javítás is hárult. Cipőt is inkább Szegeden vásároltak, de a javításokban a helyi iparosok mellett már részt vállaltak a specialisták is. A subát szintén vásárban vették, a helybeli specialisták elvétve készítettek egy-egy ködmönt, vagy bekecset. Specialista még a hajnyírás terén is tevékenykedhetett.

Az erősen alárendelt gyűjtögetés és zsákmányoló gazdaság eszközanyaga jórészt szintén házimunkában, vagy specialista által készült. A nádvágónak például csak a pengéjét készítették kovácsok, de már maguk nyelezték be, esetleg vásárolhatták a halászhálót, vagy a vadfogó csapóvasakat, de ezeket is sokan el tudták készíteni maguknak. Specialistája volt a méhkaskészítésnek, de a méhészek is értettek ehhez. Házimunkában készült a szigony vasvillából, a varsa, a haltartó bárka, de még a ladik is, sőt vadászathoz a puskát is maguknak építették össze. A gazdálkodásban és a ház körül is használt köteleket általában iparosoktól vásárolták, akadt azonban egy gazda, aki foglalkozott a készítésükkel. Specialistái voltak a különféle vesszőből font áruféleségek készítésének, akik a felesleget piacon árulták.

A földművelő eszközök fém alkatrészei kizárólag mesteremberek (kovácsok) keze alól, vagy a kereskedelemből kerültek ki, amelyek között már az osztrák import is eljutott ide. A famunkákon vegyesen osztoztak a szakképzett mesterek, specialisták és a házimunkások. Általában bognármunka az ekegerendely, a fogasborona gerendaváza, tartozhatott ezek közé a tarlógereblye, de ezt már készíthette bognár specialista is, akiknek szerepe óriási volt a tanyavilágban. Munkáik közé tartozott még például a fából készült eketaliga, a henger, a különböző szerszámnyelek, fagereblyék előállítása. Részt kaptak a kocsi készítésében is, bár teljes kocsit csak ritkán csináltak, de talicskát, vagy különféle javításokat, alkatrészeket, annál inkább. A parasztgazda saját magának legfeljebb csak szerszámnyelet faragott, esetleg egy jármot, vagy fagereblyét készített el. Ez utóbbi egyébként, a favillákkal együtt vándor tót árusoktól is beszerezhető volt. Specialisták működtek a kádármunkák területén, bár a hordót gyakran vásárolták a kereskedelemben, és bérelték is egymástól; iparosa nem volt a településen. Mindig vásárlás útján szerezték be a szőlőprést, illetve egymástól kölcsönözték. Az állattartás kellékei leginkább specialisták által, vagy házi munkában készültek, az állati javakat — leszámítva az élelmiszereket — csak elvétve dolgozták fel helyben (bőr, gyapjú, toll), de mindig szakképzetlenek foglalkoztak ezzel, és kis tételben. Specialistája volt a birkanyírásnak is. Többen értettek a specialisták közül a szíjgyártómunkákon belül a javításokhoz, de ez lehetett specialista munka is.

Fentiekből látható, hogy a tárgyalt időben Mórahalmon a házi munka és a specialisták teljesítménye meghatározó volt. Ennek okát egybehangzó vélemények szerint gazdasági tényezőkben, a pénzszűkében nevezhetjük meg. Feltűnő, hogy a háziipar teljesen hiányzik, az egyetlen említett eset napjaink újítása, s érvénye mindössze az elmúlt néhány évre terjed ki. Akár a specialisták, akár a házimunkások eseti piacképes többletét semmiképpen sem tekinthetjük háziipari terméknek.

Az önellátásra, házilag készített házigyártmány, vagyis a házimunka termékeinek létrejötte többféle munkaalkalomhoz kötődik. Ezek egy része teljes mértékben eseti jellegű, a szükség és a kényszerűség által meghatározott. Ilyenek például a különböző javítások, vagy maga az építkezés. A munkavégzés azonban nagyobbrészt valamilyen ritmushoz igazodik. Általánosan elfogadott, hogy a házi munkák „hagyományos" munkaalkalmai a téli időszakra esnek. Ez azonban — legalábbis Mórahalmon — csak részben igazolható. Vannak munkák, amelyek rendje az évszakokhoz kötött (pl. a gyümölcs és zöldségfélék tartósítása), másoknak akár heti, napi vagy napszakonkénti ritmusa is lehet (ilyen szinte az összes élelmezési vagy táplálkozáshoz kapcsolódó tevékenység). Ugyanakkor a specialisták sem dolgoztak — még ha megrendelésre is — az egész évben, hiszen mellette saját kis gazdaságukat is el kellett lássák. Egyes iparágakban (szakajtókötés, kosárfonás) a munka esetükben is télre összpontosult. Csakis szezonális munka lehetett a vályogvetés, az alapanyagot adó növény beérésétől fügött a seprűkötés, és például a disznóölésekkor halmozódott a szappanfőző munkája.

2. A specialista

Mindkét tevékenységtípus a lényegét tekintve önellátó tevékenység. Míg azonban a házimunkák esetében az önellátás családi (vagy rokoni) keretek között, vérségi és jogi alapon meghatározott közösségekben valósul meg, addig a specialisták a település, vagy annak egy része (pl. tanyavilág vagy annak részegységei) önellátásában részesülnek. A specialista tevékenysége a házimunkával szoros együttélésben létezett, gyakori volt a vegyes típusú, vagy a közösen végzett munka. Ilyen jelenségek a specialisták házimunkája, vagy a házimunkából a specialista tevékenységbe átvezető folyamat, illetve ilyen az építkezéseknél a falrakó vagy nádverő specialista és az építtetők családtagjainak egymásra utalt munkája. Ennek megfelelően a specialisták magukénak tudhatták a település társadalmának megbecsülését, munkájukat — mint láttuk, elsősorban gazdasági tényezők miatt —feltétlenül igényelték, számon tartották őket, tudták, milyen munkával kihez lehet fordulni. Ezzel szemben a jog — mint országosan már legalább kétszáz éve mindenütt — egyértelműen kontárnak nyilvánította őket. A 19. század végén és a századfordulón még specialistaként dolgozó paprikakészítők például a két világháború között már csak iparengedéllyel dolgozhattak.

Egyfajta védettséget csak azokban az iparágakban élvezhettek, amelyekben nem működtek iparosok. Ilyen volt a vályogvetés, szappanfőzés, kaskötés, szakajtókészítés, vagy a legutóbbi időkig a kútásás.

1. Szakajtókötés. A képen Farkas Csamago Antal mórahalmi gazdálkodó 1972-ben. Juhász Antal felvétele.

A lakosok a specialisták termékeit minősítették ugyan, és a szakképzett iparosok munkájával összevetve jól ismerték a minőségi eltéréseket. A specialista az élet szinte minden területén jelen tudott lenni, talán csak a fémiparokból hiányoztak. Jól érzékelteti ezt a megjelölésükre alkalmazott terminológiák sokszínűsége: barkácsos paraszt, barkácsos embör, barkácsoló embör, bejáró munkás, mindönmunkás, fusermunkás, kontármunkás, kontár, kontár maszek, kontermes-tör, koca, kocamestör, magántanút mestör, házilag tanút mestör, magántanút ezörmestör, ezörmestör, kóbormestör, mestörembör, nem hivatalos (mester), tanul-mányos embörök, hozzáértők, ügyesebb asszonyok, fű alatt csinát (munka készítői), házi bognár, bognárféle, szappanfőző asszonyok, varrók. Látható, hogy az elnevezések zöme gyűjtőfogalom, és az iparosoktól eltérő munkavégzés jelzésére irányul. A mestörembör kifejezést csak elvétve használják, és a lakosok akkor is mindig tudatában vannak az iparos és a specialista közötti különbségeknek. Csak kevés esetben fogalmazódik meg az egyes iparágak konkrét megjelölése, ugyanakkor az ezörmestör szóhasználat érzékletesen világít rá, hogy a specialista nem feltétemül csak egyetlen iparágat művelhetett.

Az ötvenes évek közállapotai jogi értelemben összemosták a specialistát és az iparengedélyétől megfosztott, vagy egyszerűen csak ellehetetlenített iparost. Bizonyos, hogy a specialista gyakorlat folytonosan vészelte át ezeket az időket, sőt jelentősége felértékelődött, s napjainkra sem szűnt meg. Egyes iparágakon belül ez a folyamat nemhogy háborítatlan volt, de vélhetőleg egyfajta támogatást is élvezhetett. Ilyen volt például a vályogvetés, ahol a vályogvetőhelyekre 1946-ban intézményesen szakítottak ki több mint hat és fél hold földet a felosztott földterületből. Tény azonban, hogy 1945-ig visszamenően a specialista és az iparengedéllyel valamilyen okból nem rendelkező szakképzett iparos elkülönítése nem mindig könnyű. A specialisták előtt lehetőség nyílott ugyanis arra, hogy pusztán a munkában eltöltött idő igazolásával iparengedélyt szerezhessenek, ami működésüket jogszerűvé tette, noha semmiféle szakképzettségük nem volt. Ugyanakkor számos szakképzett iparos dolgozott iparengedély nélkül, mert megszüntette iparát, esetleg még — vagy soha — ki sem váltotta. Ráadásul új iparágak meghonosodásával a specialista munka választéka is bővült, továbbá a tevékenységek keveredhettek is, s egyáltalán nem mindig tiszta formában; például bérfúrészelő alapfestést végez rugókészítőnek.

A specialisták gyakoriságát, méginkább számarányuk alakulását számszerűen kifejezni nem áll módunkban. Képviselőik legalább húsz féle szakmában dolgoztak, ha nem tekintjük, hogy az egyes területeken, amilyen például a bognármunka, azon belül tovább is szakosodhattak. A termelésből való alapvető részesedésük ismeretében indokolt elfogadnunk azt a véleményt, hogy a második világháború előtt „majdnem mindön második-harmadik házná vót ilyen barkácsos embör." Ez háztartásonként öt fővel számolva, a teljes népességre vetítve 6—10% közötti arányszámot ad. 1945 előtt a legjelesebbek közé tartoztak a kemencekészítő Antal „Cserepes" Ferenc, a tapasztó Gajdács József, Engi János kútásó, valamint többen a famunkák számos területéről: Csányi Pál, aki fateknőket készített, Engi Imre, aki a szerszámnyélfaragásban volt járatos, Bodor Lajos bognár specialista, a bognár- és kádármunkákkal egyaránt foglalkozó Papdi Mihály. Tanács István és Savanyú Imre szintén a kádármesterségre szakosodott. Farkas János azzal emelkedett ki a bognár specialisták kozul hog\ teljes locsos kocsit is tudott készíteni Dormő Ferenc pedig a tamunkakon kivul a nádtető elkészítéséhez is eitett A haboru után tett szeit hírnévre Somogyi István valyogveto, s az ötvenes évek végétől kezdődően Balogh Miklós kádár es Bodor György kutáso specialista, aki emellett a faiparban is vállal munkát.

2. Kádár specialista műhelye, 1991. Fejér Gábor felvétele.

A specialisták a szegtn\cbb a mindennapok amain megélhetéséért kuzdo parasztok kozul kerültek ki Egyetlen esettel találkoztam, amikor a specialista tevékenység a családon belül öröklődött Bodor Lajos bognár specialista fia, Gyorgj ma kutasokent ismert de tudjak róla, hogy famunkak elvégeztetéséért is fol lehet keresni Bodor Györgynek munkahely e van, megszerezte a kőműves szakmát, és szakmunkáskent dolgozik Alacsony keresete kiegészítése végett kénytelen munkát vállalni, noha emiatt neki is meggyűlt a baja a hatóságokkal A lényeget tekintve nem \olt ez másként apja eseteben sem kmek földje meg az 1 holdat sem érte el Az általános vélemény szerint 1945 előtt a specialistának nemigen \olt több földje, mint 5 hold Házuk ug\an volt mindegyiküknek, de előfordult, hogy az nem volt saját tulajdonuk, csak bereltek Az ipari munkatol sorsuk jobbra fordulását remeitek ami által ki tudtak emelkedni az embojpiacon magukat arulo napszamosok koréból A specialista let ezzel együtt sem kmalt egyenes, kitaposott utat azok számára, akik ezt választottak Somogyi István mielőtt valyogvetésre adta a fejét, volt vendéglőben pmcer, vagonkirakó, mészárosnál segéd, miközben otthon szijgyártó munkákat is elvállalt Iskolázottságuk a 4 vagy 6 elemit ritkán haladta meg, a választott ipái munkafogásait fáradságos próbálkozások útján, másoktól ellesve kellett megtanulniuk Akik elvégeztek az ismétlőiskolát, azok 1927-ben a kosárfonás szervezett oktatásában részesültek, amit sajátos specialista-képzésnek tekinthetünk E tudás megszerzése nem egy, akar módosabb parasztcsalád gyermekének is vonzó volt Az igények kielégítésében a specialista szerepe mindvégig a tanya\ííagban volt nagyobb, bár a hatvanas évektől folyamatosan végbemenő, a települési központba irányuló népmozgás ezt az aranyt is módosítani latszik számos, egykori specialista költözött be a faluba, s a ma még aktívak közül is sokan élnek belterületen.

Műhelye nem volt mindegyiküknek, sokan dolgoztak a lakóház egy általuk is lakott helyiségében, szobájában, miként Balogh Miklosné sz. Hajbei Julianna varró specialista, aki később iparengedélyt szerzett női szabó szakmában Mások egyéb szükségmunkahelyeken istállóban, kamrában végezték munkájukat esetleg ezeket később műhellyé átalakítva Keveseknek tellett saját, kifejezetten ment a célra épített műhelyépületre A műhely nemcsak a munka színtere volt de többnyire a kevéske nyersanyagot (amit gyakran a megrendelő szállított — hozott anyagból dolgoztak) is ott taroltak a feldolgozásig, nemkülönben ott tartottak a készterméket, amíg el nem vitték Munkaeszközeiket nagyobbrészt használtan vásárolták vásárokon, vagy maguknak készítették Új darabok vásárlására általában nem futotta Az 1950-es évek után volt, aki gépesítem igyekezett műhelyét Bodor György, akinek ez sikerült, azt vallja, hogy egész élete ráment eddigi fejlesztésre Ugyanakkor, a kulákkent megbélyegzett, a kádármunkát 19^8 tol specialistaként folytató Balogh Miklós, amíg csak dolgozott (a 80-as évek elejéig), végig kéziszerszámokat hasznait

A specialisták termelése sohasem volt olyan mértékű mint az iparosoké, áraik pedig olcsóbbak voltak, ami azzal magyarázható, hogy munkájuk után nem fizettek adót Szerepük gyakran korlátozódott javítómunkákra vagy eleve szezonális jellegű volt Általában egyedül dolgoztak legfeljebb a családtagokat, esetleg a megrendelő segítséget vettek igénybe Bodor Lajos mindig a megrendelővel hasította el a feldolgozásra váró rönköt. Én is úgy csinánám ma is — emlékezik a fia — hasijjuk é, lassúk, milyen a belseje Hű jo, jo, ha nem, vigye " A szappanfőzők nemegyszer maguk keresték föl a gazdákat, es helyben kifőzték a szappant Tapasztalatom szerint egyedül a vályogvetés volt az a munka, ami egész családot mozgósított

A specialisták korábban a mai napig meghatározó a nem pénzben kiegyenlített, hanem a viszontsegítségért kőcsömbe, munka fejibe végzett, vagy az áruval kiegyenlített munka 1945 előtt egy kemencét fel hold szántásért készítettek el, 1000 vályogot 50 kilo rozsért vetettek ki  Leggyakoribb viszontsegítség a fuvar volt.

Ennek a kiegyenlítési módozatnak legösszetettebb formája a móva, a móvában végzett munka. A móva nemcsak egyszerűen két felet érintő tevékenység lehetett, hanem egy kisebb rokonsági és/vagy területi elveken, továbbá a kisközösség által elismert szaktudáson alapuló közösségnek tartós kölcsönös együttműködése, amely a gazdasági élet több területére, és nemcsak az iparra terjedt ki. Ebben a körben „...valaki mindég értött valamihön." Emellett természetesen mindmáig szokás a pénzbeni fizetés is, melynek megállapításánál 1945 előtt a napszámot (melyhez étkezés is járulhatott), utána pedig az órabért vették alapul.

3. Az iparos

Míg a házimunka és a specialista tevékenysége, mint láttuk, szoros egymásrautaltságban létezett, addig a specialista és az iparos viszonya már korántsem volt ilyen felhőtlen. Bár e viszonyra sohasem a lakosság, hanem az iparos és a közigazgatás oldaláról vetült árnyék. A nézeteltérések okaként egyértelműen a specialisták olcsóbb árai jelölhetők meg, ami rontotta az iparosok piaci esélyeit. A megtorlás iránti igény általában feljelentésben fogalmazódott meg, és a hatóság részéről pénzbírságot, és/vagy szakmagyakorlástól való eltiltást eredményezett. Egyetlen ízben sem tapasztaltam azonban, hogy ez valakit is hosszabb távon, főleg végleg, visszatartott volna a munkavégzéstől. Hogy a specialista tevékenység Mórahalmon még ma is virágzik, az is bizonyítja, hogy a viszony nem fajult el, és nem vált ellenségeskedéssé. Ennek az lehet az oka, hogy a specialista termelése soha nem öltött olyan méreteket, mint az iparosé. A kívülállók is árnyaltan látják az iparos-specialista ellentétet, viszonyukat illetően megoszlik a lakosság véleménye. Volt, aki tudott feszültségekről, volt, aki szerint az iparos csak akkor élt feljelentéssel, ha a specialista munkavégzése veszélyeztette megélhetését, tehát például az idősekkel szemben elnézőbbek voltak. Mások szerint ez a viszony kiegyensúlyozott, jó volt, az egymás kölcsönös tiszteletben tartására épült, sőt egyes vélemények szerint bizonyos iparosok szívesen hívtak segítségül saját munkájukhoz olyan specialistát, akinek hozzáértéséről meggyőződhettek; ez saját munkájukat is megkönnyítette, és előfordult, hogy ezeket az embereket maguk fizették. Ezzel a megoldással éltek például a kőművesek, amikor a tetőállításhoz, vagy a tapasztáshoz specialistát fogadtak.

Másrészt az iparosoknak is tudniuk kellett: a specialisták nélkül az igények kielégítése aligha lett volna megoldható, közülük nem egy munkájára maguk is rá voltak utalva. Az elmúlt hetven évben elvétve fordult meg a helyiségben ács, ha nem lett volna, aki vályogot vet — legalábbis a téglaépítkezés tömegméretűvé válásáig, ami a hatvanas-hetvenes években ment végbe — pusztán házimunkára alapozva bizonyosan nehézségekbe ütközött volna az építkezések lebonyolítása, a bognár által készített kocsira specialista fonta a kast, továbbá az iparos a településen belül maga sem igen tudott volna beszerezni olyan árukat, mint például a szakajtók, kosarak, vagy a szappan, máshonnan, mint specialistától.

A mai Mórahalom Szeged egykori, tanyásodott határában jött létre; az egykori Alsótanya lakosainak erős kötődését az anyatelepüléshez Bálint Sándor is említi.3 Juhász Antal kutatásaiból tudjuk, hogy 1870-ben Alsótanyán 4 molnár, 10 kovács, 2 bognár és 1 köteles működött,4 akik a több mint 40 ezer kat. hold kiterjedésű határrész tanyai népességének ellátását sem tudták biztosítani. A mai településhatáron belül 1887-ben 10 szélmalom, l-l szárazmalom és olajsutú volt található, ezeken kívül 1 bognár és 1 kovácsműhely, a Sárkány Simoné állt, Dobó Imre nagygazda pedig saját kovácsot foglalkoztatott gazdaságában.5 Ezek az adatok Bálint Sándor észrevételével összevetve arról tanúskodnak, hogy a tanyaiak ezekben az időkben jelentős mértékben rászorultak Szeged piacára és vásáraira, ahol ipari szükségleteiket kielégíthették.

A két világháború közötti időszakról Ónozó Lajos adatközlése áll rendelkezésünkre.6 A gazdasági eszközöket készítő iparok ekkor a kovács, a bognár, a lakatos és a szíjgyártó, az építkezéshez és a lakás berendezéséhez kapcsolódókat pedig a kőműves és az asztalos képviseli. A viseleti iparok közül a szabó, a cipész és a szűcs található meg a településen. A pék, valamint a hentes és mészáros az élelmiszer (élelmezési) -iparokhoz tartozik, és ide sorolhatók a malomtulajdonosok, az olajütők, a szikvízgyáros és a szeszfőzdés is. A szolgáltatóiparokat ekkor a kocsmárosok a borbélyok képviselik, és tudósít a közlés a műszerészekről is, akik kerékpár- és gumijavítást végeztek.

Ónozó Lajos az összes általa ismert iparost közli (86 fő), bizonyos azonban, hogy adatsora nem egy időmetszetre vonatkozik. Az sem valószínű, hogy a két világháború között működött összes iparost közli. A visszaemlékezések szerint egy időben nemigen dolgozott több 1 bognárnál, 2 asztalosnál, 2-3 péknél és kőművesnél. 3-4 hentes és mészáros, valamint cipész, 4-5 szabó és kovács tevékenykedett a 20-30-as években Alsóközponton és közvetlen tanyai körzetében. A legismertebbek közé tartozott a kovács Varga Mihály, Tóth Nándor, Szived Mihály, a bognár Hajdú István, a kőműves Császár Géza, Csöke József és Melegh István, az asztalos Tóth Nándor és László József. A szabók közül mindenki emlékszik Somogyi Istvánra, Tódor Viktorra, Melegh Gézára, Vásárhelyi Illésre és Varga Ferencre, a cipész Zsemberi Istvánra, Guczi Ferencre és Szépe Józsefre. Ugyancsak híre volt a településen Fraunhoffer Mihály, Nógrádi Lajos és Rziha Károly hentes és mészárosnak — Fraunhoffer korábban kocsmáros is volt —, csakúgy, mint a pék Rziha Sándornak és Kecskeméti Istvánnak. Közülük egyesek ma is élnek, Szépe József dolgozik is.

Az egyes iparcsoportokban dolgozó mesterek száma kiegyensúlyozottnak mondható. A múlt század végéhez viszonyítva a művelt szakmák száma szaporodik, sőt egyfajta, időközben végbement átrendeződés is sejthető. Erre utalt, hogy Alsóközponton csizmadiaként (is) ismerték Zsemberi Istvánt, Guczi Ferencet és Gagó Józsefet, akik azonban csizmát ebben az időben már csak elvétve készítettek Általában elmondható, hogy az alapanyaggyártó iparok alárendelt szerepet játszanak, csak a két gőzmalom, a szélmalmok és olajkutak (3) tartoztak ide   Egyik szélmalom még a hatvanas években is őrölt7 További ismérve a helyi iparnak hogy a differenciálódás igen alacsony fokú, mindössze a szabó és borbéj mesterség, szakosodott az ismert módon,  noi és férfi szabókra, illetve borbélyokra és fodrászokra Bizonyos mértékben differenciálódott a hentes és mészáros szakma a hentes csak disznót vágott, a mészáros szarvasmarhát is, de közéjük tartozott a juhvágásra specializálódott cincár is.

3. Cipészműhely 1991-ben. Fejér Gábor felvétele.

A településen olyan nagy múltú szakma is hiányzott, mint a takácsmesterség, ami a természeti környezet adottságaival magyarázható A házimunka és a specialista munka tömegméretű jelenléte is korlátozó érvényű volt az iparra nézve, ezt szemlélteti a bognárok alacsony száma, és ácsra például sem az idézett forrás sem az adatközlők nem emlékeznek És bár az iparos tevékenység koré bővült, a település még mindig látványosan rá van utalva Szeged piacaira A \áros nemcsak mint piac, de mint termelő bázis, bizonyos fokig rátelepedett tanyáira, például a nyersbort és gyapjút felvásárló szedők révén, gátolva ezzel egyes önálló iparok kifejlődését

A két világháború között az iparosoknak három, finoman elkülöníthető rétege található meg Alsóközponton. Egy részük kifejezetten a tanyaiakat látta el (ilyen például a kovács és a bognár, akik közül nem egy maga is a tanyavilágban élt), de megjelentek az inkább a belterületre, a közigazgatási központok, mészáros stb.) A belterületen lakó mesterek a központon áthaladó, két egymást keresztező országút mellé, vagy annak köztiébe igyekeztek települni   A főútvonalak, tehát a későbbi falu/városmagra szerveződött iparok is, mint a szikvizes és a műszerész. A harmadik, legnépesebb csoport mindkét taboi fele nyitott volt (asztalos pék mellett volt Rziha Károry és Fraunhoffer húsüzlete, Rziha Sándor péküzlete. Varga Mihály kovácsműhelye Nem messze attól de mellékutcában Tóth Nándor asztalos- és Szepe József cipészműhelye.

Ebben az időben a helyi iparosok korében már csak ritkán található meg a szakma (iparűzés) családon belüli oioklodése tnnek a gyakorlatnak szép példája a Tóth família, ahol Tóth Nandoi kovácsmesternek ket fia folytatta apja mesterségét, egy pedig asztalos lett. s az unokák közül is ketten asztalosok, akik mar 1945 után kezdtek önálló munkájukat Szíven Mihály szinten apja tol örökölte a szakmát csakúgy, mint a már említett Varga Mihaty fia, aki a háborús evekben tanulta ki a szakmát A földműves származás 1945 után válik meghatározóvá, az e korban kötött házasság azonban mar a két világháború között is jellemző Ebben az időszakban a máshonnan idetelepült mesterek nagy számával kell számolnunk, ami a megélhetés jó helyi lehetőségei mellett tervei Szépe József maga is közéjük tartozik, véleménye szerint az iparosok között 80—90 %-ra tehető a bevándorlók aranya Esetében a kedvezőbb munkalehetőségek mellett a szegedi munkanélküliség volt a döntő A Rziha testvérek, Varga Ferenc es Fraunhoffei Mihály a Bácskából érkeztek, Tódor Viktor Erdélyből, Vásárhelyi Illés pedig ugyancsak Szegedről

4. Az iparosok 1945 után

A háború utam évek ismert politikája hátrányos helyzetbe hozta a kisiparosokat, noha kifejezetten magampár-ellenes rendelkezések, az államosítást kivéve — amely a településen a Gerle-féle gőzmalmot érintette — nem születtek A magánkisipar elsilányítását a megemelt adok és az egyidejűleg korlátozott nyersanyagbeszerzési lehetőségek ezek nélkül is siettettek Ez egyes iparágakat, főleg a mezőgazdaságra épülőket, a kötelező terménybeszolgáltatás, vagy a vágási engedélyek korlátozása revén (molnár pék, hentes és mészáros) egyenesen a létalapjuktól fosztott meg A kormányzati politika a kisiparosoknak a kisipari szövetkezeteket ajánlotta, ahová a belépést jogszabály ugyan nem írta elő, mégis sokaknak ez maradt az egyetlen esélye a túlélésre A helyi KTSZ 1951-ben alakult, s a belépettek teljes felszerelésükkel gyarapították a szövetkezeti vagyont A kívül maradtak egy része felhagyott az iparral ekkor ment el Vásárhelyi Illés szabó csatornatisztítónak, Rziha Károly mészáros rakodónak Mások igyekeztek szakmájukhoz közel maradni s különféle „szalonképes" termelőegységeknél helyezkedtek el, gépállomásokon, vállalatoknál stb Ennek erdekeben sokan, mint például Varga Mihály kovács, a helységet is elhagytak — legalább is munkavállalás céljából —, és elsősorban Szegeden vállaltak munkát Az akkonban ipari pályára lépett fiatalok törvényszerűen választottak ezt az utat

A helyben maradt, önállóságukat megőrző mesterek száma Tóth István asztalos véleménye szerint véleménye szerint (aki átvészelte a nehéz időket) nem lehetett több 3—6 főnél. Paradox módon, a helység faluként történt önállósodását az iparosok helyzete így egyáltalán nem tükrözheti. A helyi igények ellátásában a helyi magánipar szerepe a korábbi időszak szintje alá esett vissza. Az 1945-től számított mintegy 15 évben a lakosság a kereskedelmen túl továbbra is a szegedi beszerzési lehetőségekre, a specialista (és kontár) munkára, valamint a különböző szerveződésű vállalatokra és szövetkezetekre támaszkodhatott: a már említett KTSZ mellett ilyen volt például a tsz fűrészüzeme, a TBC-s Átképző Szociális Otthon műhelye, vagy a Sütőipari Vállalat stb.

A kisipar többé-kevésbé töretlen fejlődése az 1950-es és '60-as évek fordulóján indulhatott meg. A gazdaságpolitikai változásokkal összefüggő folyamat egybeesett a belterületre költözés egyre nagyobb mértékű felfutásával. így a szabók mellett, elsősorban az építőiparral foglalkozók az elsők között léptek az önállóság útjára (kőműves, villanyszerelő, festő).

A községben 1969-től vezetett iparos nyilvántartások szerint8 ebben az évben 21 iparágban 42 mester dolgozott a faluban. 1990-re az iparok száma 40-re nőtt, az iparosoké 86-ra, az áttekintett 22 évben pedig összesen 63-féle iparban működtek mesterek. Az ipar 1945 előtti képe szembetűnően átrendeződött: eltűntek a bognár, pék, hentes és mészáros, molnár, olajütő, szeszfőzdés és szíjgyártó mesterek, szűcs is mindössze 4 évig működött a településen. Már 1969-ben feltűntek olyan szakmák, amelyek Mórahalmon újnak mondhatók. Ilyenek a már említett építőiparok mellett a mázoló-tapétázó, kárpitos, betonáru-készítő, fogtechnikus, fényképész stb. A későbbiekben ezek száma szaporodik, megjelenik az elektrolakatos, épületburkoló, vízvezeték-szerelő, személy- és teherfuvarozó, darálós, autószerelő, rádió- és tévéműszerész. Ezek közül nem mindegyik működése bizonyult tartósnak, még kevésbé folyamatosnak (pl. rádió- és tévéműszerész), s vannak, amelyek nem tudtak gyökeret verni Mórahalmon. Továbbra is ezek közé tartozik az ács, ilyen a bádogos, az építőipari javító, kútásó, villamosgép-tekercselő stb.

Az ipar differenciáltsága meglehetősen nagyfokú, amit számos példa érzékeltethet: lakatos — géplakatos — elektrolakatos, autószerelő — fényező-mázoló — autóápoló — karosszérialakatos, gépjármű-villamossági műszerész — műszerész — mechanikai műszerész — rádió- és tévéműszerész stb, továbbá az olyan, alkatrészgyártásra, vagy egyetlen termék gyártására szakosodott szakmák megléte, mint a rugókészítő, vagy a rétessütő.

Az ipar összetételének változása mögött egy, az iparral szemben támasztott igényekben testet öltött életforma módosulását kell látnunk. Ez magába foglalja a gazdasági élet átalakulását, az eszközhasználat, s az eszközök iránti szükségletek megváltozását éppúgy, mint az életkörülmények átalakulását, az ezekkel összefüggésben javuló anyagi viszonyokat, s a megnövekedett vásárlóerő nyomán fellépő fogyasztói magatartás jelentkezését. Jól érzékeltetheti ezt az a tény, hogy gazdasági eszközt készítő iparosok 1969-ben csupán a kovácsok, kiknek számaránya ekkor még jelentősnek mondható, de 5-6 év alatt jelentéktelenné zsugorodik. 1991-ben már csak egy nyugdíjas mester dolgozott Mórahalmon, aki lópatkolást és javításokat végzett. Az iparcsoportok korábbi kiegyensúlyozott megoszlása eltűnt, s éppen a korábban erősen alárendelt szolgáltatóiparok javára tolódott el: ezek számaránya 1969-től 1990-ig 33%-ról50%-ra emelkedett.

Megkockáztatható, hogy az ipar átalakulása egyfajta polgárias magatartás megjelenését is jelezheti, de ez nem bizonyos. Ipartörténeti oldalról a fényképész és a fogtechnikus kiegyensúlyozott működésével támasztható alá, s vélhetőleg erre alapozva próbálhatott egyáltalán szerencsét — ha sikertelenül is — a hangszerész, a könyvkötő, vagy az ott mindmáig dolgozó ötvös. A jelzés annál is inkább fontos lehet, mert Mórahalom 1991-ben, bár közjogi értelemben város, a gazdaság még mindig jelentős mértékben épül rá a tanyai üzemvitelre.

5. Iparos és társadalom

Az iparos a társadalom középrétegében helyezkedett el. Soha nem tudott olyan vagyonra szert tenni,9 mint a módos földműves, de jobban élt, mint a legszegényebb, a kapáló embör. 1945 előtt a tanyai ember „úrnak" szólította őket, éppúgy, mint a közrend felvigyázóit, a köztisztviselőket, a papot, vagy a tanítót. A lakosok a specialistától egyértelműen megkülönböztették, az iparos hivatalosan dolgozott. Bizonyos tekintély övezte, még azon nagygazdák részéről is (ű előtte úr embör vót), akikkel pedig sem vagyoni, sem anyagi tekintetben nem kelhetett versenyre. A tisztelet tanultságának szólt, hogy dógozott neki, azaz olyan munkákat végzett el, amire a paraszt feltétlenül rá volt szorulva. Az 1925-ben alakult Iparoskör10 tagjai égy fejjé magasabban vótak, mint a Gazdakörbe járók. Ugyanakkor, pusztán az iparos szakma senki számára sem jelentett valamilyen törvényszerűen kijáró elismerést. Mind az iparos, mind a parasztság tudta, hogy munkájuk szorosan egymásra utalt, hogy egyik a másika nélkül nem élhet. Az igazi közmegbecsülést olyan értékmérőknek megfelelve lehetett elérni, mint a józan élet és a megbízható munkavégzés. Aki ezt teljesítette, annak járt ki a pontos embör elismerés. Ez meghatározta az iparosok egymás közötti viszonyát is, ami abban tükröződik, hogy az szinte teljesen mentes volt az azon belüli rangsorolástól.

Az iparélet szervezője az Iparoskör volt, amely az iparban dolgozók összetartását is elősegítette. Ez a kör 1950-es megszűnésével szét is foszlott; helyébe az egyéni kapcsolatok, rokoni, baráti viszonylatok, s az ezeknek megfelelő kapcsolattartási formák (névnap, disznóölés, lakodalom) léptek, amelyek már semmiben sem különböztek a község bármely lakójának viszonyrendszereitől.ár az iparosszerep az ötvenes évek viszontagságai közepette bizonyos fokig felértékelődött — lévén, hogy kevesen voltak —, sem akkor, sem a megelőző időkben, csakúgy, mint napjainkban, sem társadalmi megítélésüket, sem befektetett munkájukat nem érezték arányban állónak anyagi lehetőségeikkel. Ez okozta azt, hogy kevés kivételtől eltekintve, — a nyilvánvalóan meglévő vagyoni-jövedelmi különbségektől függetlenül és az anyagi lehetőségek változását sem tagadva, — Mórahalmon az iparos lét az elmúlt 70 évben egy ideálnak tekintett, de az idők folyamán természetesen változó kulturális minta eléréséért folytatott küzdelem jegyében telt.

A legutóbbi évekre nézve az iparosról még a társadalmi megbecsültség is lekopni látszik. Vannak olyan vélemények, hogy az iparos nem is lehet röndös embör, amely megítélést az adóhatóságok talán már évtizedek óta, a mai napig gerjesztik is: „Eleve úgy kezelik, hogy az mán csaló. Akik anyagilag helyön vannak, azok nem az iparból vannak helyön" — állítják. Ma a pályaelhagyókat alapvetően az anyagi lehetőségek és az adózási feltételek késztetik erre a lépésre, s zömmel az általuk kedvezőbbnek ítélt mezőgazdasági tevékenységben keresik megélhetésüket.

6. Összegzés. Az iparos és a termelés

Mórahalom ipara a század utolsó évtizedére elért látványos fejlődés ellenére is szűk körű. A mesterek nagy része csak rendelésre dolgozott, az iparos munkaszervezet alapvetően családi alapokon szerveződött, csak kevéssé játszott benne szerepet az inas és segéd-foglalkoztatás. Kevesen voltak árutermelők, akik 1945 előtt áruikkal nemcsak a helyi, hanem a környékbeli piacokat is felkeresték, de nem jutottak túl az egykori szegedi tanyavilág határain: a mai Ásotthalom, Domaszék, Röszke, Rúzsa, Zákányszék falvakon.11 Megrendelésekben ma is elsősorban a helybeliekre, kisebb részben az említett települések lakosaira számíthatnak. A termelés tehát elsősorban önellátó jellegű, ami azonban nem jelenti azt, hogy a település ipari szempontból önellátó lett volna valaha is. Abban végig alapvető szerep hárult a specialistákra és a házi munkákra, s bármely időben szinte egyöntetűen érvényesült Szeged meghatározó ellátó szerepe. Jellemző, hogy napjainkban is, elsősorban iparcikkeket vásárolni jár oda a mórahalmi polgár, és ez alól a helység iparosai sem kivételek.

JEGYZETEK

1. Vö.: Szolnoky Lajos 1979. 505. és Domonkos Ottó 1980. 209.
2. Itt adjuk meg azokat a munkákat, amelyek a környék iparát ismertetik. A szöveg közti hivatkozásokat azonban, ha különösképpen az nem indokolt — a jegyzetapparátus felduzzasztását kerülendő - mellőzzük: Juhász Antal 1965., 1971., 1976., 1978., 1984.
3. Bálint Sándor 1976
4. Juhász Antal 1989. 77.
5. Juhász Antal 1989. 79.
6. Az adatok rendelkezésemre bocsájtásáért ezúton mondok köszönetet.
7. Ismert,  hogy  a molnárokat faragó-specialistaként is számon tartották,  de működésük csak a malomépületre és a berendezésekre terjedt ki.
8. Az irat 1990-ben a Városi Tanács Igazgatási Osztályán volt található. Rendelkezésemre bocsájtásáért ezúton mondok köszönetet.
9. Az általam megismert iparosok túlnyomó többsége rendelkezett földdel, amelynek nagysága azonban általában — hasonlóan a specialistához — nem haladta meg az 5 holdat. Az olyan kiugró birtoknagyság, mint Fraunhoffer Mihály 30 holdja (Juhász Antal szíves szóbeli közlése) tapasztalatom szerint kivételnek tekinthető. A gyűjtés során kiderült az is, hogy az iparos megélhetését általában a föld és az ipar együttesen biztosította, s hogy körükben a föld számított az egyetlen befektetési lehetőségnek.
10. Szécsy György 1967. 94.
11. Ez az egyetlen lényegi különbség Mórahalom, és az irodalomból ismert környékbeli települések ipara között. Az árutermelés és vásározás nagyfokú hiánya az említettek közül egyedül Tápét jellemzi. Ebben az esetben szintén Szegedhez közeli településről van szó, s a hasonlóságok mindkét esetben Szegednek az ellátásban betöltött szerepére vezethetők vissza. Vö.: Juhász Antal idézett műveivel.

ADATKÖZLŐK

Ábrahám Balázs (1915), Balogh Miklós (1904), Balogh Miklósné sz. Hajbei Julianna (1924), Bitófalvi Vincéné sz. Battancs Viktória (1900), Bodó Zoltán (1955), Bodor György (1933), Dobó Ferencné sz. Lovászi Margit (1909), Farkas Szilveszterné sz. Papdi Ilona (1923), Fazekas Imre (1927), Fazekas Imréné sz. Szécsy Ilona (1930), Horváth István (1951), Jójárt Ferenc (1951), Kószó Imre (1911), Kószó János (1908), id. Lázár Pálné (1914), Makra Istvánná sz. Papp Rozália (1914), Márki István (1938), Ördög Imre (1928), Pakai Szilveszter (1921), Papdi József (1956), Polyák Mátyásné sz. Kalmár Etelka (1927), Ráiha Károlyné sz. Fodor Matild (1906), Somogyi István (1912), Szelgrád Jánosné sz. Tapodi Magdolna (1915), Szélpál Imréné sz. Szűcs Etelka (1912), Szépe József (1905), Szíveri Mihályné sz. Pintér Ilona (1913), Tóth István (1930), Tóth Sándor (1936), Varga Mihály (1926), Varga Mihályné sz. Erdődi Matild (1927), Vásárhelyi Illés (1909).

IRODALOM