GAZDASÁG, TÁRSADALOM,POLITIKA, MŰVELŐDÉS

A társadalmi tagozódás a 20. század első felében

JUHÁSZ ANTAL

Ebben a fejezetben Szeged-Alsóközpont és a 20. század első felében közvetlen vonzáskörzetében lévő tanyák társadalmát és életformáját kívánom jellemezni. A paraszttársadalomnak  — éppúgy, mint a népélet bármely más szeletének a kutatása természetesen nem szakítható el környezetétől, jelen esetben annál kevésbé, mivel a vizsgált terület szerves részét alkotta Szeged határának, közelebbről az Alsóvároshoz családi, rokoni szálakkal kötődő Alsótanyának. Ezért a szegedi tanyák, s szűkítve a kört Szeged-Alsótanya népi társadalmának sajátságaiból kell kiindulnom. Ehhez a századfordulóról és a századelőről való írott forrásokat használok, munkám további része azonban helyszíni adatgyűjtésen, két nemzedék az 1910—20-as évek fordulóján és az 1940-es években felnőtté váltak — vissza emlékezésein alapszik. A néprajzi interjúval gyűjtött forrásanyag elsőrendűsége tulajdonképpen kényszerűség, mivel Alsóközpont környéke birtokmegoszlásáról, társadalmi tagozódásáról — Szeged külterületének része lévén — kimutatások nem készültek. Az így megrajzolt képnek előnye is lehet: a mai mórahalmiak az elődeik és a maguk emlékeiből föltáruló paraszti múlttal szembesülhetnek.

1900-ban Szeged mezőgazdaságból élő népességének 71,1% -a élt földbirtokkal vagy bérlettel bíró családban és 28,9%-a gazdasági cseléd, munkás és alkalmazott családjában.1 Az agrárnépesség túlnyomó része, kb. háromnegyede a tanyákon lakott, így ez a megoszlás — néhány százalékos eltéréssel — a város tanyai lakosságára is biztos tájékozódást nyújt. A földtulajdonnal és haszonbérlettel rendelkezők aránya magasabb a dél-alföldi átlagnál.

A birtokosok és bérlők rétegződéséről az 1895. évi mezőgazdasági statisztika tájékoztat.2

Szeged századvégi agrártársadalmára a törpebirtokos (0—5 holdas) és a kisbirtokos (5—20 holdas) réteg túlsúlya volt jellemző. Emellett jelentős gazdasági erőt képviseltek a húsz-ötven oldás gazdaságok (1035 gazdaság), amelyek összesen 30 407 kat. holdat műveltek.

Szüts Mihály tói ismerjük a gazdaságok határrészenkénti birtokmegoszlását, az első világháború előtti telekkönyv alapján:3

A szegedi alsótanyák 1914 előtti birtokmegoszlása lényegében eligazítónak tekinthető vizsgált területünkre — mely az idő tájt már Alsótanya közigazgatási központja —, azzal a korrekcióval, hogy Királyhalom és Mórahalom kapitányságban kisebb volt az elaprózódott törpebirtok és nagyobb a kisparaszt- és a gazdabirtok aránya, mint a városhoz közeli határrészeken: Domaszéken, Feketeszélen, Röszkén, Nagyszéksóson. Jól szemlélteti ezt az 1930-as évek közepén Mórahalom kapitányság vizsgált területéről készült birtokstatisztika:4

Alsótanyán 1910 táján a gazdaságoknak több mint a fele, Mórahalom kapitányságban 1935-ben egynegyede volt 0—5 kat. holdas törpebirtok.

A saját tulajdonú és haszonbéres földön gazdálkodó, erősen rétegződött népesség alatt, a társadalmi piramis legalján éltek a teljesen vagyontalan szögény-embörök. Számuk nehezen becsülhető és állandóan változó, mivel helyzetükön változtatni századunkban is több kitörési lehetőségük kínálkozott.

Az a földnélküli családos szegényember, akinek háza sem volt, elment lakónak valamely gazda üresen lévő tanyájába. Havonta 2—4 nap robottal vagyis ingyenmunkával tartozott, amit akkor kellett ledolgoznia, amikor a gazda megkívánta. Emellett gondozta: tapasztotta és meszelte a gazda tanyáját. A múlt században a lakónak elszegődő szegényembert zsöllérnek nevezték,5 de erre a megnevezésére az idősebbek a hetvenes évek elején sem emlékeztek. A lakó napszámos és részes munkavállalással biztosította családja megélhetését. Voltak gazdák, akik kikötötték, hogy a lakó csak náluk vállalhat napszámot, de az nem volt általános.

Más szegény ember csősznek, régiesen pásztornak szegődött a határban telepített szőlőhögyek valamelyikébe. A hegygazdaságok minden évben novemberben tartották a csőszfogadást, amikor az újbor már kiforrt. Időpontját az öreggazda, a hegygazdaság választott vezetője tűzte ki egyik vasárnap délutánra. Ha a csősszel nem voltak megelégedve, vagy a maga jószántából más kereset után nézett, az öreggazda kidoboltatta a piacon, hogy a szőlőhegyben csőszfogadás lesz. Összejöttek a szőlőbirtokosok, és mindig akadt a földtelen és hazátlan szegényemberek közül több jelentkező. A gazdák a jószándékú, becsületes családos embert választották. Az alkalomra birkát vágtak, bort vittek, amihez minden szőlősgazda hozzájárult.

A csősz a szőlőhegyben, a hegy gazdaság által épített szoba-konyhás házban lakott. Általában megengedték neki, hogy baromfit és egy disznót tartson, de augusztustól, a szőlőéréstől csukva kellett tartani a jószágokat. Naponta nyáridőben hajnali 4, déli 12 és este 8 órakor, télen reggel 5, déli 12 és este 7 órakor meghúzta a csőszháznál lévő harangot. Általánosan elterjedt szokás, hogy a szőlőhegyekben a jégesővel fenyegető nyári vihar elé harangoztak. Azt tartották, hogy a fölszentelt harang „elkergeti a föllegöket", vagyis hathatós a természeti csapás ellen. Szombaton délig lehetett a szőlőhegyben dolgozni. Bármilyen szorgos dologidő volt, minden család úgy osztotta be a munkáját, hogy a szombat déli harangszóra hazaindulhasson. Szombat délután és vasárnap a tanyai ember nem dolgozott a szántóföldjén, szólejében vagy más mezei munkán.

4. A Hangya Részvénytársaságának alapítói, 1920-as évek. Az ülő sorban jobbról az 1. Szécsy György igazgató-tanító, a 3. Magyar Péter széksósi nagygazda, a mögöttük álló sorban jobbról a 4. Dobó József, a „mintagazda"

A csősz és a felesége vállalhatott napszámosmunkát, részes kukoricaföld-művelést, ám a szőlőéréstől a szüretig köteles volt a hogyben tartózkodni. Felelősséggel tartozott a szőlőbirtokosok terméséért: nappal az érő szőlőt dézsmáló madarakat fakereplővel vagy sörétes puskával riogatta, éjjel pedig kutyájával körüljárta a szőlőhegyet. Ha tolvajt togott, a harmincas években a Rukihegyben két pengő hajcsáréi] járt részére, amit a kártevőn behajtottak.

Ősszel a csősz körbejárta a szőlősgazdákat, hogy összeszedje termény- és/vagy pénzbeli járandóságát. Ebből fizette az öreggazda a csószbért, a csőszház és a harangláb javítását. Volt olyan szőlőhegy, ahol a húszas évek elején 800 négyszögöl szőlő után 1 szakajtó, vagyis 10 kg búzát és pénzbért fizettek a gazdák, de abban az időben már gyakoribb, hogy pénzben egyeztek meg. Ezenfelül minden 100 út szőlő után 1 kéve vessző járt a csősznek tűzrevalóul (100 út szőlő = 800 négyszögöl). Kötelességtudó szegényember, akivel a szőlősgazdák elégedettek voltak, és emellett napszámba is eljárt, kevés részesföldet is munkált, a csőszségből az évek során gyarapodni, tollasodul is tudott. A Rukihögybtn két olyan pásztor dolgozott, aki utóbb a faluba (Központra) ment lakni — mondta Farkas Csamangó Antal, a hegy 1935—1944 közötti öreggazdája.

Szőlőmunkához értő szegényember elszegődhetett kapásnak olyan gazdákhoz, akiknek legalább 3-4 hold szőlejük volt. A szőlőkapás éves szerződésben vállalta nyitástól takarásig a szőlőművelés minden munkáját, általában csak szüretre kellett a gazdának napszámosokat fogadnia. Fizetését a szőlő holdja után megállapított pénzben és gabonában kapta. Családjával a kapásházban lakott, amely két osztatú vagy szoba-konyha-kamra tagolású szegényes hajlék. Az 1850—60-as években szőlővel betelepített nagyistványi homokon több gazdának volt kapásháza. Módos gazdákon kívül néhány kereskedő és iparos műveltette kapással pár holdas szőlejét. Voltak tanyai szegényemberek, akik szőlőkapásként öregedtek meg. „ Tizenhét évig kapásembör vótam, úgy gondótam, hogy ha szőlőt nem munkálok, nem őszök könyeret" — mondotta egy ásotthalmi szegényparaszt.

Azok a családos szegény emberek, akik nem akartak csőszként, kapásként vagy a gazdák lakóiként megöregedni, földet bérelhettek a mórahalmi kapitányságban fekvő Belsőjáráson és a közeli átokházi vagy a csorvai pusztán. Szeged városa 1880-tól minden évtizedben két-három alkalommal újabb és újabb legelőket adott árverésen haszonbérbe, 25 évi időtartamra. Szegedi foldon sok vagyontalan szegényember legelső vágya és törekvése, hogy legalább pár hold városi haszonbérlethez jusson. Ezért erejüket meghaladó terhek fizetését: a 4—5 mázsa rozst termő homokon holdanként 2-3 mázsa búzaértéknek megfelelő árendát is vállalták. Akiknek megtakarított pénzükből tíz hold bérbevételére nem futotta, azok ketten-hárman összetársultak. 2—4 kat. hold homokos legelő nem biztosította egy kisebb, 4-5 tagú család megélhetését sem, ezért a városi kishaszonbérlőknek is éppúgy kellett szegődniük rés/esaratónak, napszámosnak, mint a teljesen földtelen szegényembereknek. De a torpebérlők, kisbéríők legalább saját házukban laktak és a 25 évre bérbe vett földet a sajátjukként művelték.

A hazátlan szegény emberek számára az 1924. évi telekosztás kínálta a másik kitörési lehetőséget. A tehetős tanyai gazdák mellett közülük is sokan vásároltak 400 négyszögöles házhelyet (portát) „Központon", ahol egy-két éven belül kis vályogházat építettek. A szegényemberek közül kerültek ki azok a kocamestörök, akik elsősorban házépítéssel, kemencecsinálással, nádtető készítésével és javításával szereztek jövedelmet. Több szegényparaszt család, főleg a húszas évek közepétől népesedő tanyaközpontban, vályogvetésre szakosodott.

Az egy-két hold orokfolddel vagy városi bérfolddel bíró családto éppúgy szögényembör, szegényparaszt volt, mint a vagyontalan, mert családját — mint említettem — csak napszámba járással, részes munkavállalással tudta eltartani. De a kis földecskén baromfit nevelt, disznót hizlalt, megtermelte a házi szükségletek egy részét, idővel egy tehénkét is tartott — és igénytelenül élve, a részesmunkák és a napszám keresetét beosztva a szorgalmas családnak ez kiindulást, támpontot adott kisebb fóldvételre vagy pár hold városi föld bérletére. Nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy szegedi földön hány hold volt a szegényparaszt tanyai gazdaság — a két háború között elterjedt szóhasználattal törpebirtok — felső határa. A város tanvdvilagaí kitűnően ismerő Tömörkény István szerint 6 hold az a legkisebb fold, amiből egy család a homokon megélhet „A kisebb darab már nem ad elhetést, az már kevéske ahhoz, hogy tanyát lehessen rajta venni, hat hold foldon alul mái csak úgy lehet megélni, hogy napszámba jar az ember is, meg az asszony is "6 Ez többnyire egybehangzik a visszaemlékezésekkel, bár hozzá kell tennem, hogy a kulso határrészek — Átokhaza, Csórva — buckás homokján hat hold sem biztosította egy kisebb család megélhetését

Századunk első harmadában a szegedi tanyakon 11 — 12   részért arattak a szegényparasztok   „Gazul reszeltek", vagvis mmden 11   vagy 12  koroszt lett

2. Magyar Péter szeksosi nagygazda 1910 es evek Brenner-foto

a részese Fiatal hazasembernek rendszerint telesege \olt a marokxerője Amikor felesege már gyermeket vart és nevelt, testveret vagy rokon lányt hívott mm kot verni, később pedig folcseperedo fia vagy lánya segített A reszesaratonak négy nap robotot v agvis mgvenmunkat kellett végeznie, amikor a gazda megkívánta rendszerint fukaszalasnal dolgoztattak le vagy razott&x csináltattak vele Igen gyakori, hogy a tanyai szogenyembor évtizedeken at ugyanahhoz a gazdához vagy kisparaszthoz járt aratni Mind a gazdák mind a munkásemborok szei ették a megállapodott, tartós munkakapcsolatokat ha az kölcsönösen megfelelt szamukra Ilyen esetben

az aratoreszes ugyanott „fogott" harmados kukorica- es krumphfoldet A harmados földet a gazda szántotta, trágyázta es vetőmagot adott, a részes vetette el a kukoricát, rnegkapalta, ősszel letörte, szárat vágott, segített a «.zarat bekötni a gazdához hazahordani és kúpba rakni A csöves kukoricát három kupacba rakta, amiből a gazda választotta ki a maga kétharmad reszet A részes keresményét a gazda a fogatan hazaszállította.

3. Magyar Péterné Tandari Rozál 1910-es évek, Brenner-fotó

A homoki szogenyembor igyekezett legalább egy hold részes paprikaföld művelését is vállalni, mert annak a termeséből remélte kifizetni kis földecskéje adóját, megvásárolni gyeimekei legszükségesebb ruhadarabjait A paprikaföld is gyakorta harmados művelésű, de igen eltévedt, hogy a gazdák a jobb földeket „otbul kettoe' adtak ki a részeseknek A gazda csak a magról nevelt palántát, a trágyát es lovait adta a munkahoz A részes szántott, ekekapázott a gazda lovaival, o hordta ki a tragvat a gazda kocsiján, a sorkozoket megkapalta, ősszel a paprikát háromszor szedtek es az asszonyok, lányok füzérbe fűztek

Vasárnap délelőtt a regi piacterén volt a napszamosfogadas Nagymise után a gazdák betértek a gazdakörbe egy kis italra megegyeztek, mennvi napszamot fizetnek a következő hétre Az elszegődni akaró szögen.) emborok a terén acsingoztak. A negyvenes évek elején néhány legény erősen fogadkozott, hogy ők bizony egy pengő húsz filléren alól nem szegődnek el.

- Na, mennyiért gyüssz? — szólította meg egyiküket egy gazda.

- Egy pengő húszért. — Akkó te nem ösző kenyeret — vetette oda kurtán a gazda, és ment tovább. „Utóvégre csak elmentünk egy pengőért" — emlékezik vissza K. I.

4. Szűcs Lajos morahalmi gazda 1925-ben

Alsóközponton leginkább azok a nagyobb szőlőtelepítéssel rendelkező gazdák fogadtak napszámosokat, akik kapást éppenséggel nem alkalmaztak. A nagy semlyékkel bíró királyhalmi gazdák (pl.  a Dobók) májusban napszámosokat fogadtak fűkaszálásra. Előfordult, hogy 8—10 napszámos kaszált és gyűjtötte a szénát egyszerre. Paprikaültetéskor széksósi, röszkei gazdák is eljöttek Központra napszámost fogadni, mivel a feketeföldön nagyobb területen termesztettek paprikát, és sok munkásra volt szükségük. Télen a szólót, gyümölcsöst telepítő jógazdák fogadtak „szőlő alá fordításra" napszámosokat. A kukoncafoldet viszont jobban szerették részessel műveltetni, mert az érdekelt volt abban, hogy több teremjen. Az úri birtokosoknak és néhány nagygazdának éves napszámosai vagy hónapszámosai voltak, de a 30—40 holdas gazdák is szívesen alkalmazták aratórészesuket és családtagjait napszámra nyaranta szőlómunkán.

Sok szegényember az aratórészesség és a napszámba járás mellett 2-3 hold harmados kukoricaföldet, 1 lánc vagy 1 kat. hold részes paprikaföldet munkált, és ezekből teremtette elő a család megélhetésének, illetve előbbrejutásának alapját. Pár hold földjét az őt alkalmazó gazda szántotta meg, amit rendszerint munkával — egy nap szántást négy nap gyalogmunkával — dolgozott le. Az 1910-es évektől sok szegényparaszt legény és lány cséplésnél géprészesként kereste meg a kenyérnek valót.

5. Szűcs Lajosné Ördög Etel 1925-ben

Sok gyermekes családban, miután a gyermekek a hat osztályos elemi iskolát kijárták, elszegódtették őket pásztornak. A 12-13 éves fiúk kiskanászok, tehénpásztorok, a lányok libapásztorok, szőgálók lettek. Az a földnélküli szegényember, akinek tíz-tizenkét éhes szájról kellett gondoskodnia, mái 6-7 eves gyermekeit elszegődtetni kényszerült. „Azt mondta apám: rongyosán ne járassanak és adjanak enni" — emlékezett egyikük. Kp ásztorgy erők, a béressel együtt, az istállóban aludt a szénáskötröcben vagy a gerendákról függesztett priccsen. Míg föl nem cseperedett, a jószágok őrzésén kívül más munkákkal is megbízták, „szaladj ide, szaladj oda", kiszolgáltatott helyzetében gazdáitól függött. „Tizenhat éves koromig nem ültem asztalnál, jóllakva nem voltam" — mondta P. Sz., aki kilenc évig béreskedett egy domaszéki gazdánál. Ha ez nem is általános, de mindenesetre jellemző.

A 16—18 éves legényt, aki béresnek szegődött, „emberszámba vették", kialkudott pénzbére és természetbeni járandósága volt, ugyanazt az ételt ette, mint a gazda családja, s rendszerint asztalukhoz ültették. Béresnek földtelen szegényember vagy homoki törpebérlő fia szegődött el a házasodásig. A családos béres ritka volt a homoki tanyákon.

Tömörkény figyelte meg, hogy Szegeden sok falusi cselédlányt szolgált, de a tanyákról „cselédnek a városba leánygyermeket sem az apa, sem az anya nem ereszt. Ahhoz igen nagy szegénység kell, hogy a lányt cselédnek beeresszék. Például ha a szegénység akkora, hogy még öltözőruhát sem tudnak neki vásárolni otthonról. Ilyenkor bejön, szolgál egy hónapot vagy kettőt, s ha a bérével a ruhára valót összekereste, siet vissza a maga világába. Hogy még csak híre se mehessen annak, hogy idebenn szolgált... (Mert) a lány mind eladólány általa az értékéből veszít."7

Hét-nyolc hold örökföldön már általában megélt a tanyai család anélkül, hogy a családfőnek részesaratást, napszámosmunkát kellett volna vállalnia. Ekkora homokföldön, termelési tapasztalatokon alapuló gazdálkodással már kisbirtokosnak érezte magát sok mórahalmi parasztember, jóllehet a 4-5 aranykorona értékű homokon tíz hold is kellett a megélhetéshez. Ezért pontosabb úgy fogalmaznom, hogy jobb minőségű homoktalajon 6—15 kat. hold között, az egykori legelőföldeken 10—20 kat. hold között állapítható meg a kisparaszti birtokkategória.

Hét-nyolc holdas kisparaszt az aprójószágokon, anyadisznón és szaporulatán kívül tartott 2 tehenet, 1 lovat, volt lőcsöskocsija, amin piacozni járt. Szántani és gabonát hordani egy ló kevés volt, ezért ezekre a munkákra hasonszőrű kisparaszt-tal fogott össze. Tíz-tizenöt holdas kisparaszt már 2 lovat, 2-3 fejőstehenet, több disznót, anyabirkákat is nevelt, mivel földje több jószágnak adott takarmányt és legelőt. A nagyobb állatállomány lehetővé tette a homokföldek rendszeresebb trágyázását, ezáltal a termékfölösleg növelését.

A 20. század első felében az örökföldes kisparasztság volt Szeged-Alsótanya legtörekvőbb, újításokra leginkább fogékony rétege. Részint azért, mivel számos gazdaivadék volt közöttük, akik a szülői birtok elaprózódása miatt lettek „csak" kisparasztok. Ők a homoki gazdálkodásban jelentős termelési tapasztalattal rendelkeztek. Másrészt a kisparasztban — bárhonnan származott — élt a többre törekvés igyekezete, s ehhez 10—15 hold földje és állatállománya sokkal jobb alapot nyújtott, mint a szintén dolgos törpebirtokosok pár holdas vagyonkája.

A kisparaszt általában családjával művelte meg a földjét, idegen munkaerőt csak alkalmanként — például ha a családfő megbetegedett, vagy amíg gyermekei kicsik voltak — vett igénybe. A 10—15 hold városi bérföldön gazdálkodó kisbérlők olykor másoknak is végeztek bérmunkát, hogy a haszonbérlet terheit kifizethessék. Az árufölösleget — fűszerpaprikát, gyümölcsöt, baromfit, tejtermékeket — rendszeres piacozással értékesítették. Jó lovakat tartó, élelmes kisparasztok fuvarozással egészítették ki gazdaságuk jövedelmét.

A mai Mórahalom területén 20 holdon felüli birtokon számított a parasztember gazdának, bár volt olyan 15 holdas, aki már nem kisparasztnak, hanem gazdának tartotta magát. Ennek megítélése természetesen függött a gazdálkodás szintjétől és a család — leginkább a családfő — életmódjától. A homoki gazda maga is dolgozott, de 20—30—40 holdas gazdaságát az esetek többségében csak részesek, napszámosok alkalmazásával tudta működtetni. Az idegen munkaerő alkalmazása függött a gyermekek számától, akiket 8—10 éves koruktól munkára fogtak, és mire „kijárták a mindennapos iskolát" (a hat elemit), akkorra beleneveledtek a paraszti munkába.8 Tízholdas vagy nagyobb területű gabonavetése aratásához a gazda részest fogadott, a kukoricát, paprikát többnyire kiadta részesművelésre, így a krumpli- és a répaföld, a hegybsli vagy a tanya melletti szőlő (köztes gyümölcsössel) maradt saját művelésben. Két holdnál nagyobb szőlőt már napszámosok kapáltak, permetöltek, akikkel a kisebb gazdák családtagjai együtt dolgoztak.

A béres alkalmazása az állatállomány nagyságától és a gazdacsalád körülményeitől függött. A királyhalmi nagygazda családból származó Dobó Ferenc (1863— 1928) 34 lánc örökföldön és 7 hold bérföldön gazdálkodott. Jószágállománya az 1910-es években: 4 ökör, 3—5 tehén, 2-3 borjú, 2 tinóborjú, 3 ló, 1-2 csikó, 1-2 anyadisznó a szaporulatával, 30—40 birka, 50—60 pulyka, 30 liba, 25—30 tyúk. „Míg aprók voltunk, apánk tartott béröst — mondta Dobó Sándor. — Mikor tizenhárom-tizenöt évesek voltunk, azután már nem, akkor már segítöttünk. Aztán csak pásztort fogadott nyárára... Szógáló csak akkor volt, amikor egészen aprók voltunk. Nem főzni, hanem a gyerökökre vigyázni, mög söpörd föl az udvart, ha úgy jött sora, pásztorkodásra is fölhasználták. Tizenhárom-tizennégy éves lány volt."

Hasonlót más családban is tapasztaltam. A bérestartást inkább a család helyzete, mint a birtoknagyság követelte meg, például kisparaszt is fogadott bérest, ha nem volt munkabíró legényfia. Ugyanakkor 6-7 holdas kisparaszt is elszegődtette legényfiát béresnek, ha munkaerejét gazdaságában nem tudta kihasználni. Béresnek adta, hogy keressen.

Szokás volt, hogy gyermektelen házaspárok szegényebb, sok gyermekes testvérük, rokonuk egyik fiát vagy lányát maguk mellé vették és örökbefogadták. Arra is tudunk példát, hogy a gazda a béresének fogadott árvagyereket családtagnak számította és kiházasította.

A szegedi tanyákon „Szent György napján állt helyre a bérös". Bére a század elején 70—80 forint, egy pár csizma, öltözet ruha egy esztendőre és rendes gazdánál saját pénzén vásárolt birkát vagy borjút is tarthatott. A lóistállóban, a kötröcben hált és ugyanott volt a hálóhelye a gazda fiainak, miután a 12. életévüket betöltötték.

40—50 holdas gazdát a mórahalmi kisparasztok már nagygazdának tartottak és úgy is emlegették őket. Ekkora földön a század elején általában 4 ökröt, 3-4 fejőstehenet, 3—6 a közlegelőre kiváltott „heverőmarhát", 3 lovat és 1 csikót, 20—25 anyabirkát, 1-2 anyadisznót és nagy baromfiállományt tartottak. A jószágállományt természetszerűen az is meghatározta, mennyi semlyékje és legelője volt a tehetős gazdának. Felső-Ásotthalom, Velez határrészen, ahol több rét és legelő található, ennél több jószágot is tartottak, míg Széksóson, főleg a birkatartás kisebb arányú.

A tehetős gazdáknak 3-4 hold szőlejük volt, amit a családtagokon kívül napszámosokkal műveltek. Előfordult, hogy a gazda egy-másfél holdas szőlőt kiadott feles művelésre olyan ismerős szegényparasztnak, aki aratórészesként, napszámosként is nála dolgozott. A tavaszi nyitástól a betakarításig minden munkát a feles végzett, a gazda csak a permetszert (a bordói lét) adta. A felesnek segítenie kellett a pálinkafőzésnél tüzelni, de a pálinkából már nem részelt. A paprikaföldet a legtöbb módos gazda kiadta részeseknek: harmadából vagy ötbül kettőé"! Ez a gazdaréteg az állattenyésztésből származó hasznon kívül leginkább bor- és paprikaeladásból jutott jövedelemhez. A két világháború között a Babarczi, Balogh, Börcsök, Kazi, Masa, Nacsa, Szécsi, Szűcs, Tanács család több tagja tartozott ebbe a módos gazdarétegbe.

A homoki tanyákon igazi nagygazdáknak a 100 holdas vagy annál nagyobb birtokkal rendelkezők tekinthetők. Róluk az egykorú statisztikák is tájékoztatnak, miután 1895-től a 100 holdon felüli birtokosokat többször is számbavették. 1895-ben Szeged határában 81 száz holdon felüli birtokost írtak össze s közülük 14-nek volt földingatlana vizsgált területünkön.

Száz holdon felüli birtokosok vizsgált területünkön 1895-ben.9

A fölsoroltak közül Taschler József és a László família tagjai városi polgárok — Taschler városi, László Kálmán pusztai (vagyis tanyai) rendőrkapitány —, így voltaképpen 10 parasztgazda volt közöttük. Ők tízen 6 családból valók — hárman Volfordok, ketten Dobók —, tehát a piramis csúcsán lévő vékony réteget mindössze 8 családból származó birtokosok alkották. Többségüknek kizárólag tulajdonfóldje volt, de a László család tagjai, Dobó Miklós, Kiri János és Taschler József városi haszonbérlettel is rendelkeztek.

Szembetűnő, hogy a birtoknagysághoz képest aránylag kevés cselédet alkalmaztak. Két nagygazdának cselédje sem volt, Kiri János és Masa János pedig csak 2-2 cselédet szegődtetett. A Dobók, Volfordok és Babarczy József 140—240 kat. holdas gazdaságához 4-5 éves cseléd nem látszik soknak, ezek a tanyai gazdaságok csak úgy működhettek, hogy a családtagok is dolgoztak. Erre még visszatérek.

Az állatösszeírások forrásértéke az eltagadások miatt mindig viszonylagos, de ezt tekintetbe véve is megállapítható, hogy a nagy gazdák a tőkemarhák és a szarvasmarha-állomány szaporulata értékesítéséből jelentős jövedelemhez jutottak. Számottevő birkatenyésztéssel csak a Volfordok foglalkoztak: ők fogadott juhászokkal őriztették a falkányi merinó állományt.

A nagy gazdák közül vetőgépe csak László Kálmánnak és Volford Istvánnak, szecskavágója Dobó Imrének, Dobó Miklósnak és Volford Józsefnek volt. Cséplőgéppel — 1895-ben — egyikük sem rendelkezett. A szegedi tanyai gazdaságok korszerű mezőgazdasági eszközökkel és gépekkel való ellátottsága a múlt század végén igen hiányos, rosszabb volt mint például a hasonló hódmezővásárhelyi gazdaságok fölszereltsége. A homoki nagygazdák „beruházása" a 19. század második felében inkább a szélmalom építése volt, ahol rendszerint fogadott molnárt alkalmaztak, s a külterületi gőzmalmok fölépítése előtt, hosszú éveken át igen nagy mennyiségű vámgabonához jutottak.

1905-ben és az első világháború előtt területünkön a következőknek volt 100 holdon felüli birtokuk:10

Húsz év alatt a birtokhierarchia csúcsán kevés változás történt. Ugyan csökkent a száz holdon felüli birtokosok száma Szeged határában és Alsótanya vizsgált területén is, de három Volford, két Masa nevű birtokos, Dobó Imre, Szűcs Imre és a László család megtartotta vagy növelni is tudta birtokát.

1928-ban a mezőgazdaság fejlesztésében kitűnt szegedi gazdák között Alsótanyáról Dobó István (1860—1922) nagygazdát tartották érdemesnek kiemelni. Jellemzése szerint „örökölt vagyonát a gabonaneműek több termelésével többszörösen növelte, de különösen a lótenyésztéssel ért el szép eredményeket."11 Az 1890-es években keresztezésekkel kitűnő lovakat nemesített, versenylovai számos lóversenyen arattak győzelmet, ezért illették a Futó Dobó ragadványnéwel. Az 1902-ben parcellázott Mérges pusztán (ma Pusztamérges) 360 lánc földet vásárolt, ahol 1910-től 1950-ig, a „kulákbirtok" kisajátításáig Miklós fia gazdálkodott. Dobó Miklós (sz. 1885) emlékezése szerint apjától a század elején minden esztendőben 25—30 remondalovat vásárolt a magyar királyi honvédség.

„Volford György helybéli mezei gazda" 1835-ben kelt végrendeletéből kitűnő tájékozódást nyerünk a nagygazdabirtok öröklődéséről.12 A gazda négy fiúgyermeket és két lányt nevelt föl, s amikor végrendelkezett, két idősebb fia — Ádám és György — már külön kenyéren élt. Nekik, amikor „külön kenyérre mentek", szállásföldjéből 37—37 hold kaszálót adott. Úgy rendelkezik: „...a még birtokomban levő 192 zsákos tanya földembül (...) a vélem egy kenyéren lévő Josefés Istvány fiaim is szinte fejenként 37 hold kaszálló földet kapjanak, és pedig oly formán, hogy a Tanyán lévő Épületek és szőllőföld ezen Josefés Istvány részeikbe jusson egyenlő felosztással. .."Atöbbi kaszálóföldet négy fia és két férjezett lánya (illetőleg Boris lánya árvái) között hat egyenlő részre osztja fel. Házát József és István fiára hagyja. „A kaszálló földem épületeibe található (...) gazdaságbéli eszközöket és holmikat, úgy szinte a négy darab kotsis lovaimat Josef és Istvány fiaimnak egyenlő két részre felosztva által adattatni kívánom" — folytatódik a végrendelet, majd többi jószágairól (400 juh és 35 szarvasmarha) a következőképp rendelkezik: mivel „Ádám és György tőlem lett elválásuk alkalmával fejenként kaptak tőlem 2 ökröt, 1 tehenet, 1 üszőt s 90 darab juhokat", ezért fenti jószágaiból József és István fiának is annyit hagy, a megmaradókat pedig hat egyenlő részre elosztani rendeli. Kiköti, hogy a vagyon felosztása csak felesége halála után történhet.

A végrendelet nem csupán a vagyon öröklődésébe, hanem egy jelentős 19. századi tanyai gazdaságba és valamelyest annak működésébe is bepillantást nyújt. Itt nincs módom a részletes elemzésre, csak néhány csomópontjára mutatok rá.

Volford Györgynek Szeged alsóvárosi határrészén 266 hold szállásföldje volt, s ezzel egy azon 136 birtokos közül, akik 1828-ban 100 holdon felüli szállásföldet bírtak.13 Földjéből négy fiának egyenlően juttat, két lányára azonban lényegesen kevesebbet hagy. Az állatállományból fiai szintén egyenlő arányban részesednek, a lányok a fiútestvéreik részesedése után megmaradt jószágok hatodrészét kapják. A házat és a gazdasági felszerelést pedig csak a két fiatalabb, a szülőkkel „egy kenyéren élő" fiú örökli. A végrendelet azért különösen értékes, mivel egy olyan közismert, szerteágazó rokonsággal rendelkező gazdacsalád múltját villantja föl, amely részben területünkön, részben Ásotthalom mai határában élt.

A visszaemlékezések arról tanúskodnak, hogy a múlt század második felében is elsősorban a nős fiúgyermekek részesültek a földből, a férjhez menő lányok kiházasítást, hozományt kaptak. Az 1900-as évektől terjed az a jogszokás, hogy a lányok a fiútestvérekkel egyenlően, vagy közel egyenlő arányban részesednek a földvagy ónból. A jusst azonban a házasságkötés után egyikük sem kapta meg. Gazdacsaládokban a nős fiúk öt-hat évig — néhol tíz évig is — együtt maradtak szüleikkel és közösen gazdálkodtak. A középkorú, illetve korosodó gazda irányította a gazdálkodást, nős fiai föltétlen engedelmességgel tartoztak neki. Előfordult, hogy két nős fiú is egy födél alatt, „egy kenyéren élt" szüleivel. Ez a nagycsalád-szervezet illetőleg a nagy családi gazdálkodás maradványa, melyet a szegedi nagytáj és tágabb környéke több településéről kimutattak a néprajzkutatók.14 Ott, ahol legalább 20—30 hold volt a tanyai üzemben, a nagycsalád gazdasági célszerűséget jelentett, mivel a gazdának nem, vagy kisebb mértékben kellett részeseket és napszámosokat alkalmaznia.

Századunkban gyakori, hogy a szülőkkel egy kenyéren élő nős gazdafiúk részesként művelték meg a birtok meghatározott részét, így az aratórész, a kukoricatermés harmada a fiataloké maradt, amiből tudtak megtakarítani kisebb földvételre, erre-arra, hogy készüljenek majd az önálló gazdálkodásra. „Két pár család voltunk ott és az apámék (a tanyán). Mög köllött hunyászkodni ottan... Apám volt a gazda, mink részibül használtuk a földet. Abban az időben az volt a divat, hogy apám mögszántotta, mink bevetöttük, mögkapáltuk, a termés egyharmada a mienk, kétharmada az öreg gazdáé. Abbul tartotta a lovakat, ő fizette az adót, trágyát, vetőmagot ő adott... Amikor möghaltak az öregök, elörököltük a földet." (Ábrahám Balázs)

Azok a nagy gazdák, akik házat építettek Alsóközponton és idős korukra oda beköltöztek, hamarabb átadták a gazdálkodást fiaiknak. A földdel együtt tanyát is hagytak rájuk. Tehették, mert több tanyájuk volt. A tanyatörténeti fejezetben fölsoroltuk azokat a módos gazdákat, akik 1887-ben három, illetve négy tanyát birtokoltak, de rajtuk kívül 30—40 gazda és felesége nevén volt két-két tanya. Az öreg tanyában mindig a legfiatalabb fiú maradt, aki rendszerint szülei tartásáról és tisztességes eltemétéséről gondoskodott, s ezért az örökség elosztásakor valamivel több ingatlan illette meg. Az utóbbi évtizedekben terjed az a szokás, hogy az idős szülők „sortartáson" vannak, vagyis gyermekeik előre meghatározott ideig, felváltva gondoskodnak róluk.

Gazdacsaládban arra törekedtek, hogy gyermekük hasonló vagyonú családból válasszon házastársat. Kommendáló asszonyt kértek föl, hogy egyengesse az egymásnak kiszemelt fiatalok összekerülését. Ha a lányos gazda látta, hogy az udvarló legénynek nősülési szándéka van, tájékozódott szülei vagyoni helyzete felöl, vagy egyenesen megkérdezte Hány hold földje van apadnak7 Mennyi adóssága van7 Mesélik, D J gazda a házáhozjáró legényektol ratartm kérdezgette1 Tudjatok-e, hog\ mi az negyven rnog egy7 — Negyven hold földje es egy eladó lánya volt.

Szeged 1887 évi külterületi házszámjegyzéke tanúsítja, hogy a módos Volford es a Dobó család fiataljai több házasságot kötöttek egymással Volford Györgynek — aki Kualyhalmon 6 tanyát birtokolt — Dobó Rozál, Volford Miklósnak Dobó Anna, Dobó Illésnek pedig Volford Erzsébet volt a felesége Dobó-lányt vett feleségül az ugyancsak tehetős Kazi András és Km János is Azt már visszaemlékezésből tudom, hogy a szomszédos csorvai kapitányságban lakó Pálinkás József nagygazdanak is Dobó-lány volt a felesege „Dobó Annus negyvenöt holdat jussolt" — emlékezett a Dobó Ferenc nagygazda egyik tanyájában bognárkent dolgozó Komócsin György.

6. Széll János és felesége, Dobó Ilona gyermekükkel az 1920-as évek végén. Simonyi-foto, Szeged

Ezt a regulát kisparasztok is követték, például elleneztek, ha lányuk szogény-embor fiahoz akart feleségül menni A harmincas-negyvenes években már gyakrabban megtörtént, hogy a fiatalok ellenszegültek a szulok akaratának és érzelmükre hallgattak. Kilenc holdas széksosi kisparaszt lánya három es fel holdas városi haszonbérlő fiához ment feleségül, s emiatt anyja kitagadta (Évekkel később ugyan „megkovette" a fiatal házasokat, de a kitagadás mutatja, az íratlan paraszti torvény mennyire beidegzodott a paraszttarsadalomba )

Az 1920-as évektől a 30—40 holdas homoki gazdák nagyatádi fédereskocsit, az ennél több vagyonú vagy jövedelmezőbben gazdálkodó parasztgazdák szandlaufer kocsit, a kb 100 holdas nagygazdák fiákerkocsit vásároltak a szegedi vagy a dorozsmai kocsigyártóktól, akik messze foldon híres mesterei voltak a jo rugózású, parádés kivitelű hmtókocsiknak Amikor egy gazda a szép sárgára festett, „jol keiepelő" szandloferkocsin, előtte fényesre csutakolt szoru két jó lovával, behajtott a tanyáról Központra, mindenki megnézte Kinek milyen kocsija, mennyi jószága, mekkora tanyája volt aszerint tartották többre vagy kevesebbre.

7. Alsóközpontiak 1934 táján, balról jobbra: Pintér István kereskedő, Minta Bobó István gazda, Kotogán Imre községi kézbesítő, ifj. Kotogán Imre, ismeretlen személy, Fraunhoffer Mihály vendéglős és hentes, Kovács Lajos községi altiszt

Századunk elejetol kulon szamontartottak a gépes gazdákat   Ahogy a 19 szazad második feleben a szélmalom a lojarganvos szárazmalom vagy az olajsutu, úgy a 20 század első harmadában a cséplőgép lett a tokével rendelkező, vállalkozó készségű gazdák befektetése Nem mmdig a legmódosabbak vásároltak cséplőgépet, sot eleinte éppen nem a nagygazdák, hanem a 30—40 holdasok kozul a vallalkozóbbak A harmincas-negyvenes évek fordulójáról sokat emlegetett geptulajdonosok Tanács Kupak Sándor, Nagy Szécsi Antal, Paplógő Antal, Szűcs Pal Babarczi István, Damasai Kamii nyugdíjas hadbíró, Kalmár Jenő kereskedő 15 Ok a gepiesszel jelentős többletjövedelemhez jutottak.

Szólnom kell az örokföldesek es bérföldesek viszonyáról A század eleji szerzők észrevették különbözőségüket és ezt emelték ki „Két egymástól eluto elem ez   " — írja Szuts Mihály Kutasi Ódon, az irodasori iskola tanítója pedig úgy látja: „Kétféle legény van: járási és örökföldes."16 Elbeszélésének az a cselekménye, hogy az örökföldes lenézi a járási legényt, s emiatt kocsmai \erekedés támad. Egybe-hangzik ezzel Szűcs Pál (1901) emlékezése: „Az én gyerkőckoromba' mög löhetött látni, ez örökföldön, a másik berfoldon volt."

8. Ezüstkalászos gazdatanfolyam vezetői és résztvevői 1940 körül. Az ülő sorban bálról jobbra: Ocskay Mihály kántor, Szécsy György igazgató-tanító, ismeretlen férfi, Beke Ferenc, a gazdasági iskola igazgatója és felesége, két ismeretlen férfi, Kmetty Gyula tanító, ismeretlen férfi, 1. álló sorban balról: Páris András, Zsolnai István, három ismeretlen férfi, Malmos Babarczi Antal gazda, Fazekas Kádár József KALOT-vezető, Ábrahám Fúrús András, két ismeretlen férfi, a 2. álló sor jobb szélén Masa János, jobbról 3. Sutús Tanács Mihály. Elöl négy fiatalember ül: balról jobbra a 2. Kopasz Szilveszter, a 3. Farkas Szilveszter

Kétségtelen, hogy a városi kozlegelót, a /árasokat haszonbérlő parasztok nagyobb része szegényember, hiszen épp azért vállal bérletet, mert nincs földje, vagy kicsi öröksége kevés az élhetéshez. Ám ne feledjük, hogy a bérföldesek egy része gazdacsaládból származott, ahol a vagyon az örökösödés folytán igen elaprózódott, másrészt voltak 20—30 holdas fóldbérlők is, akik már nem szegények. Az idézett véleményeknek azért volt valóságalapja. Sok bérló ügyes gazdálkodással, takarékosan élve évek múltán ugyan utolérte az örökfóldes kisparasztokat, ám megítélésük nem igen változott. Járásinak, buckáinak mondták őket, és ebben lenézés fejeződött ki: a módos lenézte a szegényt, vagy akinek csak valamivel többje volt — mert órökföldön élt — a szegényebbet.

Ha az örökföldes legény a bérfoldessel találkozott. így szólította: „Hogy vagy járási komám?"— Mire a válasz: „Fogd be orokfoldi öcsém! — és néztek egymásrakicsit görbe szommel" (Ónozó Vince). Meglehet, a harmincas évekre ez a lenézés az örökföldes és a bérföldes legények kötődésévé „szelídült" — mint ahogy Kutasi Ödön történetében is legények rúgják össze a port. De amikor az örökföldes legény bérlőtanyába járt udvarolni, apja még a harmincas években is megjegyezte: „Te fiam, ha te oda a buckába mégy, mindig deszkaoldalú kocsival jársz be a faluba!" (Sok kisbérlőnek nem volt rendesen megvasalt lőcsöskocsija, csak deszka oldalú rakoncás kocsin, más néven bakitykocsin közlekedett). S a legény tudta, a szülői figyelmeztetés miért hangzott el.

Az órökföldesek és a bérföldesek gazdálkodása között lényeges eltérés nem volt, hiszen azt elsősorban a talajviszonyok, a földterület és a gazda termelési tapasztalatai, eszközei határozták meg. A városi bérföld után nem csupán adót. hanem magasra licitált árendát (haszonbért) is kellett fizetni, ami különösen a gazdasági válság éveiben nehezítette a bérlők helyzetét. Mórahalom kapitányságban — mint más fejezetben ismertettük — a Belsőjáráson éltek bérföldesek, s arányuk vizsgált területünkön 1940 táján a tanyai lakosságnak közel egyharmada lehetett. Sokkal több városi foldbérlo élt Átokházán (a mai Ásotthalom területén), Csórván (a mai Rúzsán) pedig a tanyák túlnyomó része városi bérföldón települt.

A gazdák és részes munkásaik viszonya az emlékezók szerint családias volt. A gazda és legényfiai együtt ettek a részesekkel, napszámosokkal, jő munkásait mindegyik igyekezett megtartani, megbecsülni. Kölcsönösen tudták, hogy egymásra vannak utalva. A tanyai szegényember, aki hosszú évekig a más tallójáról élt, más keze-lába volt, azért mindent megtett, hogy a maga gazdája lögyön, és — mint fentebb leírtuk — erre több lehetősége adódott. Most egy mórahalmi szegényparaszt legény nem mindennapi „kitörésére" említek példát.

P. Sz. törpebirtokos szegény családba született, húsz testvére közül tizennyolcan neveledtek fol. Már ötévesen pásztornak szegodtették Kunhalomra. Tehenet, birkákat, libákat őrzött. Tizenhat éves koráig béreskedett, s akkor napszámosnak állt. 50 fillér napszámot kapott, fűkaszáláskor 80 fillért, de ha a gazda a szandlaufer kocsin Szegedre ment, akkor csak 40 fillért fizetett, merthogy akkor — úgymond — nem dolgozik annyit, mint más napokon. Fél év múltán elhatározta, hogy kerékpárt vásárol és fólcsap tejesnek. Bátyjától 5 pengőért megvette a kerékpárját, ugyanannyiért tejeskannákat vásárolt egy túrós kofától. Az első nap 70 litei, másnap 90, a negyedik nap 140 liter tejet vitt a kerékpáron. A gazdáktol az esti órákban gyűjtötte össze a friss tejet, behűtotte a kútba és éjfél után egy órakor indult Szegedre. „Ahol laktunk, onnan két kilométer a kű (a kövesút), a testvérem segített tolni a biciklit. Fizettem neki nyolc pengőt havonta és még annyi zsebpénzt... Voltak azok a sátoros kávéfőző asszonyok, oda be köllött érni háromra, mert azoknak köllött a tej." Csaknem két éven át hordta a tejet a városra nap mint nap. ha esett, ha fújt. Reggel hazaért és délelőtt kilenc órától estig átajjában dolgozott gazdáknál. Megerőltető munkát végzett — „akkor szőröztem a gyomorfekélyt" —, de jól keresett.  1937-ben beiratkozott a szegedi felsőipariskolába, hogy megtanulja a gépkezelést, majd cséplőgépet vásárolt. Azelőtt cséplés előtt kölcsöngabonából élt a család, „rabotba jártak" a gazdákhoz, most a gépi csépléssel egy nyáron, az üzemanyagköltséget levonva, több mint 250 mázsa gabonát keresett. Testvérei a cséplőgépjénél dolgoztak. Három év múlva már két géppel csépelt. A korszakforduló után, 1945 nyarán építette tanyáját és 1952-ig járt csépelni, amikor mind a két cséplőgépét, traktorját elvették. A Rákosi-korszakban börtönre ítélték, de ez mái újkori történelmünk más lapjaira tartozik. P. Sz. 1937-től az '50-es évek elejéig tartó fölemelkedése a határtalan szorgalom és a paraszti vállalkozókészség szép példája.

9. Gazdalegények és lányok, 1930-as évek

Alsóközponton századunk első felében 4—5 úri birtok volt. A városi cívis családból származó László Kálmán pusztai rendőrkapitánynak — mint fentebb láttuk — 1895-ben 280 hold örókfóldje és városi haszonbérlete volt. Krallerban fekvő birtokát két lánya örökölte. A harmincas években már vejei — Dr. Damassay Kamii hadbíró alezredes és Kozmovszky Rezső őrnagy — gazdálkodtak.

Taschler József városi rendőrkapitánynak és feleségének, Stuhl Ludmillának a századfordulón a nagyistváni homokon volt tekintélyes, nagy szólőteleppel és erdő\el beültetett birtoka, melynek későbbi sorsát egyelőre nem ismerjük. Ugyanott a ket világháború között Wagner Gyula vízügyi mérnök, ármentesítési kormánybiztos birtokolt kb. 60 holdat. Szegeden lakott, onnan járt ki nagyistváni birtokára, ahol házvezetőnőt tartott. Kiválóan értett a szőlő- és gyümölcstermesztéshez és tudását szívesen átadta d parasztembereknek.

Gerle Antal kb. 70 holdas birtokát fia, dr. Gerle Imre ügyvéd örökölte, aki László-lányt vett feleségül. A mai belterülettől délre, alig 1 km-re volt a gazdaság központja: szépen fölszerelt major, egy emeletes úri villával. A gazdaság ügyeivel az asszony foglalkozott. Az 1900-as években gőzmalmot építtettek és ők létesítették az alsóközponti mozit.

Az úri birtokosok — különösen a László és a Gerle család — jó kapcsolatot tartottak egymással, de kasztszerűen elkülönülve éltek, a magukhoz hasonló birtokú nagygazdákat — a Dobókat, Volfordokat — sem vették be maguk közé.

Alsóközpont iparosságát más fejezet ismerteti, itt csak annyit jegyzünk meg, hogy az iparosok részint vidékről, részint helyi szegényparaszt családból származtak. Utóbbiak számára a mesterség fölemelkedést jelentett, amit az is kifejez, hogy a parasztember az iparost úrnak szólította. A vidéki iparos gyökérverésére egy példa: a hentes- és mészárosmesterséget tanult Fraunhoffer Mihály az 1900-as években a szabadkai vasútállomás restijében pincérkedett. Az ott piacozó alsótanyai gazdák csábították: „Mihály úr, mért nem gyün maga Alsótanyára kocsmáros-nak, most halt meg a kocsmárosunk? " A vállalkozó szellemű fiatal iparos kötélnek állt: 1910 táján bérbe vette a Gazdasági Egyesület ivóját, mellette borkereskedéssel is foglalkozott és tanult szakmáját is folytatta. Tizenöt-húsz év alatt 30 hold földet, Szegeden emeletes házat vásárolt és 1930-ban Alsókozponton házat épített. Utána fölhagyott a kocsmárossággal és a bor kereskedéssel, csak hentesüzletét és a vágóhidat tartotta meg.

Szinten Szabadkáról települt át Alsóközpontra a Kauffmann (Kalmár) kereskedő család. Egyiküknek a Gazdasági Egyesület székházának sarkán vegyeskereskedése volt, a másik testvér, Kalmár Jenő termény- és borkereskedéssel foglalkozott. Különösen az utóbbi bizonyult jól jövedelmezőnek: Kalmár Jenő cséplőgépet vásárolt és a harmincas évek végén személygépkocsija volt. (10.kép)

A tanyai tanító szerepe Gárdonyitól Horváth Dezsőig sokak írásaiból ismert: „lámpás" volt a tanyavilágban, a legkülönbözőbb ügyekben tanácsadója, kérvényírója, támasza a tanyai embereknek. A várostól, a tanyaközponttól távol hozzá fordulhattak, mert ott élt közöttük, őt érték el leghamarabb. A tanítók mindennapi munkájukon kívül amatőr színjátszókat toboroztak, színdarabokat tanítottak be, népszerűsítő előadásokat, az ötvenes évektől filmvetítéseket tartottak, és közülük kerültek ki a helyi társadalmi egyesületek jegyzői. A tamaiak megbecsülését fejezi ki, hogy meghívták őket disznótorba és gyermekeik lakodalmába. Tanítóikat, tanítónőiket a mórahalmiak máig tisztelettel emlegetik.

*

A szegedi tanyák paraszttársadalmában a tekintélyt elsősorban a föld és a vagyonnal egyúttjáró, azzal megszerezhető javak: a nagy tanya, a Központon épített, szárazkapu bejáratú fordított ház. a szépen kerepólő fédereskocsi adták. A másik értékméiő a munka. Ki milyen dolgos volt, aszerint becsülték. A gazdát is, a munkásembert is. A törekvő, szorgalma révén gyarapodó kispaiasztot és gazdát elismerték, ám a hirtelen gazduló, a városi bérfoldek árverésen mindenkire rálicitáló pénzes gazdának nem volt igazi becsülete. Említettem, hogy a gazdák és a nagygazdák is munkára nevelték fiaikat, lányaikat. A henye, birtoka jövedelméből úri módon élő, kaszinózó gazda nem volt jellemző a szegedi alsótanyákra.

10. Kalmár Jenő kereskedő és felesége. Schwarcz Mária Opel márkájú gépkocsija 1939 körül

A szegedi tanyák Tömörkény és Móra által megörökített „célszerű szegényemberei" kétkezi munkából éltek, s ebbe gyermekkoruktól beleneveltek. Aki dolgos volt, jó munkás hírében állt, számíthatott arra, hogy napszámosként, részesként lesz munkája, és béréből családját el tudja tartani. A homoki tanyák népére a 20, század első felében is jellemző Tömörkény tanyai parasztjának szentenciája: „A cél a munka. Nincs más cél. Jegyözzék mög maguknak, hogy nincs más cél. Öreg embör mondja... Fogatlan koromtul fogatlan koromig az egészélet: munka. Ez acél...'"17. Amit egy 83 éves mórahalmi ember 1991-ben így fejezett ki: „ Nagyon szerettem dógozni. Mert az nem fájt, csak egésség lögyön. Lögyön valamennyire értelme. De olyan gyöngén vót mögfizetve... Hej, ha most fiatal volnék, de sok pénzt keresnék!" Több idős ember fogalmazta meg hasonlóan élete értelmét, tanulságát. Emlékezéseiket hallgatva érti meg a kutató, miért dolgoztak „látástól vakulásig". Gémes Eszter, a szintén szegedi földi — felsőtanyai — asszony írja: úgy vetették rá magukat a munkára, mint „keselyűk a dögre". Rendszerint erejüket, egészségüket sem kímélve dolgoztak, ha látták egy picike értelmét. A sok családos szegényparaszt, vagy a Város mórahalmi kisbérlője, szűkös beosztással, gyakorta épp csak megélt, de a napi 14—15 órás munka után nyugodtan hajtotta le a fejét, mert — dolgozott, nem töltötte az időt hiába. Ezt. a paraszt mentalitást sajátos módon tükrözi az idősebbektől többször hallott mondás: „Jobb hiába dógozni, mint hiába heverni."

Alsótanya 20. századi társadalmában ugyanakkor kimutathatók a paraszti polgárosodás jegyei. Ha a harminc-negyvenes években épült gazdatanyákat, az alsóközponti házakat, vagy az egykorű családi fényképeket nézzük, a polgári ízlésű építkezés és öltözködés hatásait vesszük észre. Ne feledjük, hogy a tanyák népe ugyan életmódjában elszakadt a várostól, de főleg piacozni meg a vásárokon és a havibúcsú alkalmával sokan megfordultak Szegeden és a város, különösen az alsóvárosiak kultúrája, ízlése hatott rájuk. A városi öltözködést, a polgárias házberendezést a tehetős gazdaréteg vette át, de közvetítői között voltak széksósi és a paprikaföldeken jól kereső más kisparasztok is. Úgy tűnik, a polgáriasodás elsősorban az említett külsőségekben jutott kifejezésre, ám fogyasztásukat, életformájukat a század közepéig nem alakította át: például nem éltek jobban, nem fogyasztottak többet, mint korábban, a gazdák családjai is paraszti módon, a régi paraszt törvények szerint dolgoztak.18 Ebben a tekintetben Alsóközpont és a szegedi tanyák egész társadalma további vizsgálódást kíván, amire szeretnék visszatérni.

Adatközlők

Özv. Katona (Kisgazda) Sándorné Papp Julianna (1875), Dobó József (1891. Ásotthalom-Kissor), Komócsin György (1898), Szécsi István (1898), Dobó Sándor (1899), Farkas Imre (1899), Komócsin Györgyné Bálint Erzsébet (1901), Ónozó Vince (1901. Ásotthalom), Szűcs Pál (1901), Farkas Csamangó Antal (1902), Rozsnyai Ferenc (1904), Nógrádi Mihály (1905), Ónozó Imre (1908), Ábrahám Balázs (1915), Masa József (1915), Pintér Szilveszter (1918), Börcsök Lajosné Kéri Ilona (1919), Ónozó Lajos (1919), Szűcs Szilveszter (1919), Szűcs Szilveszterné Szécsi Piroska (1922), Babarczi Ferenc (1922), Gyergyádes Imre (1923), Masa József (1923), Kopasz Szilveszter (1924), Börcsök József (1925), Krisztin István (1925), Fazekas Kádár Imre (1927), Dr. Berentés Béla (1928), Masa Józsefné Szűcs Mária (1928), Pálfi Ferenc (1928).

JEGYZETEK

1. M. Stat. Közi. Új sor. 2. Bp. 1904. 370-371.
2. A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája. 4. kötet Bp. 1900. 39.
3. Szüts Mihály 1914. 99.
4. Bokor István 1936. 58. Azt a birtokstatisztikát közlöm, melyben az örökföldön gazdálkodók városi és egyéb bérföldjeit is figyelembe vette a szerző, mivel ez nyújt teljes és valós képet a gazdaságok nagyságáról. A Bokor által vizsgált 10 km2-nyi területen a legnagyobb gazdaság 54 kat. holdas volt.
5. A tanyai zsöllér kiszolgáltatottságát Tömörkény István Hühü c. elbeszélése örökítette meg: Új bor idején. Bp. 1958. 178. skk.
6. Tömörkény István: Földragasztás irányában. Barlanglakók. Bp. 1959. 330.
7. Tömörkény István: Három történet. (1902) Új bor idején. Bp. 1958. 196.
8. Erről Bárkányi Ildikó ír részletesebben a Gyermekélet a két világháború között c. fejezetben.
9. A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája. 2. kötet. Gazdacímtár. Bp. 1897. 188-191.
10. Forrásaim: Szegedi Híradó, 1905. szept. 5. 5-6., Szüts Mihály 1914.113.
11. CsML., Szeged v. Polgármesteri elnökségi ir. 3814/1930.
12. CsML.', Szeged v. tanir. Felbontatlan végrendeletek. 1825/1837. 3. doboz, 1200/1835.
13. Juhász Antal 1989. 37.
14. Vö.: Juhász Antal: Család- és munkaszervezet. In.: Tápé története és néprajza. Szerk.: Juhász Antal. Tápé, 1971. 225—229., Szűcs Judit: Mindszent népi társadalma. In.: Mindszent története és népélete. Sajtó alatt., Juhász Antal: A tanyák települése és tanyás gazdálkodás. In: Kistelek története. Szerk.: Blazovich László. Sajtó alatt.
15. A cséplőgép-tulajdonosokról es a gépi cséplésről részletesen Fodor Ferenc ír.
16. Szüts Mihály 1914. 138., Kutasi Ödón: Járási legények. In.: Bérföldes magyarok. Szeged, 1913. 59.
17. Tömörkény István 1958. 88.
18. Erdei Ferenc 1942. 99-103.

IRODALOM

Rövidítések