TERMÉSZETI VISZONYOK

Mórahalom és környéke természeti földrajza

CSIZMAZIA GYÖRGY

Embernek és földnek, sziromnak s madárnak egy a sorsa, mindőnkét megszabja az idő s a Természet. Ha meg akarjuk ismerni Homokország jelenét, ismernünk kell a tájban élő ember és a természeti környezet kapcsolatát, mely úgy oldódik össze, mint virágszirom nektárában a harmatcsepp. A történeti ökológia vizsgálódása a környezetátalakításra tekint, egy kétoldalú viszonyra, ahol ember és táj egymást gyurmázza. Tömörkény pántlikásszavú parasztjai, pipafüstös betyárjai, Móra Georgikonjának szüntelen homokpercegése itt dörmögnek és muzsikálnak a pitypalattyos dallal lüktető pipacstenger ölelésében.

A mórahalmi táj kaleidoszkópos tükreiben a homok, a vizek és a szelek, esők, fagyok és aszályok örök kavargása látszik. Por terül az emberre, köhögnek az ablakok, tanyák ülnek a felhőn és sömlyékek vizén virágkáka, gyékény buzogánya lobog. Mosolyognak az almafák, s szőlőtőke hegedűn szél játszik történelmi nádasok ölén. Viola sziromkái, bolondító hársfaillat, akácvirág bujkál a szórt tanyák közt, homok, homok ölelte kincses szigetek.

A táj átalakítást itt nemzedékek sora, már a honfoglalás előtt elkezdte. Gondoljunk a prehisztorikus eredetű kunhalmokra! A Móra-domb — a település névadója — is ilyen kurgán. Sajnos védelme nem biztosított, az 1980-as években felényit elhordták új házhelyek feltöltéséhez.

Honfoglaló elődeink műveletlen ősállapotban lévő nyerstájat találtak itt, ligetes, erdős puszták vidékét. A kalandozások és a nomadizálás teljes levetkőzése után a 13—14. század fordulóján ért tetőpontra a földművesek rohama e föltöretlen vidék ellen. S nem sokkal később megindult a pusztásodás: a szórvány lakóhelyek népének mezővárosokba tömörülése. (Kosa László 1991).

Természetesen a törökellenes harcok kiéheztetési taktikája is hozzájárult a kultúrtáj elvadulásához. A hódoltság után, a békésebb idők gyors népességgyarapodása vezetett — a 18. század elején — a nagy határt birtokba vevő tanyásodáshoz. A természet harmóniájának visszaszorítása jelentkezett a hatalmas ár- és vízmentesítő munkákban (a Tisza „regulázása", Vaskapu-szabályozás). Ezek miatt is tájunk nemcsak megszabadult a vadvizektől, de valósággal kiszáradt. A földeket sok helyen kiverte a sziksó, s az aszályok ellen nem volt védekezés. A szántóföldi és kertészeti öntözés a mai belterjes mezőgazdaság szerves tartozéka.

Mórahalom ma tipikus mezőgazdasági táj, néhány természeteshez közeli nádastóval, sömlyékkel, kis erdófoltokkal, fasorokkal, megművelt földekkel, tanyákkal élő mozaik. S ebben a csodálatos változatosságban, a még élő izolátumok (pl. kis sömlyékek, nádastavak stb.) hálózata és a művelt földek lakói közötti harmónia bizony ma sincs meg. Vajon sikerül-e ezt a harmóniát nekünk, a táj mai lakóinak az őselemekkel, madarakkal, vadvirágokkal felismernünk?

1. Nádkúpok a Széksóstó partján Juhász Antal felvétele, 1968.

Tájunk geológiai és paleogeográfiai adottságairól jó áttekintést ad Andó Mihály (1983), a mai taj felszínmorfológiájáról, talajról és vízviszonyairól, éghajlatáról Bokor István (1936) és Zalotay Elemér (1939) munkáiból kapunk ismereteket. Területünk felszíne kisebb-nagyobb homokvonulatoktól eltekintve sík vidék, tengerszint fölötti magassága 85—95 m kozott változik, a homokbuckák magassága szerint. A mélyebben fekvő területek a sömlyékek, amelveket tavasszal és nedves esztendőkben tartósabb ideig víz borít. A Madarásztó ma halastó, a Nagyszéksóstó pedig változó vizével évek során néha kiszárad, néha tenger, tündérrózsa vitorlásokkal.

Kétféle felszíni talajféleséget: homokos és szikes borításokat találunk. Az északi, északnyugati határrészeken világos színű a homok, keleten és délen barnásabb. A világos „poszahomokot" akáccal és szőlővel kötötték meg a múlt században, de erős viharban homokverések ma is előfordulnak. A nagy homokbuckák északnyugat—délkeleti vonulatúak. A homokhátaknak relatív magassága 3—8 m közötti és egymáshoz való távolságuk 4—500 méter. Szikes földeket elsősorban nyugaton és keleten találunk a mélyebb térszíneken. Itt csenkeszes vegetáció él, vakszik csak kisebb foltokban fehérlik. A tanyák homoktenyerének egyik legfontosabb eleme a víz. A laza homokos talaj alatti vízzáró agyagos réteg 4—8 méter mélyen húzódik. Az ásott kutak vízszintje ingadozó, mindig szinkronban áll az aszályos, illetve esős periódusokkal.

Tájunk a mérsékeltövi éghajlati övbe tartozik. A kontinentális jelleg jól mutatkozik a nagy hőmérsékleti ingadozásokban. Ez elérheti a 70 C°-t is. Az évi középhőmérséklet +22 C°. A fagyos napok száma, szeptember végétől május végéig, 90 nap, az esős napok száma 96-131 között ingadozik. A csapadék hiánya aszályos esztendőkben katasztrofális, ilyenkor júliusban 10 mm csapadék is alig hullik, a szokásos 70—80 mm helyett.

2. Tavirózsa mező a Nagy széksóstón. Csizmazia György felvétele

Mostanában emlegetik az éghajlat felmelegedését, ez persze igen lassú folyamat, interglaciális évtízezrek során. Bár a déli elterjedésű halványgeze (Hippotais paliida) nevű madárka megjelenése és terjedése ezt indikálja tájunkon (Csizmazia Gy. 1965). A homoki gyík, balkáni gerle és a balkáni fakopáncs is ezt jelzi hasonló módon.

A mezőgazdaságban erős károkat okoznak a májusi késői fagyok. Ezért is elterjedt a fóliasátras primőrtermelés, ahol fűtéssel védik ki a fagyokat. Az uralkodó széljárás északnyugati—északi, amit a kanadanyár erdők egy irányba dőlése is mutat. A szélfogó fasorokra ma is szükség van.

A tanyák lakóinak időjósló megfigyelései és hiedelmei élőn közkeletűek. A Bokor István munkájában említett időjárási „regulák" ma is élők: pl. „Ha Pál fordul köddel, ember hullik döggel." „Sándor, József, Benedek zsákkal hozza a meleget". A Medárd napi jóslás esővel tényleg negyven napos esőzést hoz, aznapi hiánya ugyanennyi szárazsággal jár. S álljon itt gyűjtésemből is pár hiedelem. Ha a güzüegerek nagy hordást készítenek ősszel, kemény, hosszú télre számíthatunk. Ha a levelibékák nyáron erősen lármáznak, órákon belül nagy zivatar érkezik. Ha a vadlibák délről északra tartanak, repülés közben vidáman prézsmitálnak: enyhülés következik. Ha a vetési varjak csapatai lazán magosban lassan keringőznek, havazás várható. Szürkületben a kuvik sokat csuvikol, eső közeleg. Ha az udvar orgonabokrain vagy az akácsoron másodszor jelennek meg a virágbokréták, szép hosszú vénasszonyok nyara jön. S bizony a tanyai emberek állatetológiai tapasztalatai a mai számítógépes, műholdfelvételes időjárás-prognózisokkal jól egybevágnak. így van aztán, hogy én is, akkor készülök nyugtalanul útra a Városból, amikor meghallom a széncinege nyitnikézését a Forsycia bokrán. Akkor tudom, odakünn Homokországban zöldselymes pántlikák fakadnak a sömlyékek kékkristály vízében. És alig várom, hogy táguló tüdővel szívhassam künn Homokországban a föld öröklétének édes illatát...

IRODALOM

Andó Mihály

1983 A megtelepedés természeti feltételei. Szeged története 1. Szerk.: Kristó Gyula. Szeged, 17-45.

Bokor István

1936 Móradomb és környéke. Szeged.

Csizmazia György

1965 Ein Beitrag zur Kenntnis der Verbreitung des Hippolais paliida elaeica LIND. entlang Tisza. Tiscia, 86-89.

Kosa László

1991 A természeti környezet és a tájátalakító ember. Liget, 1. sz. 100—109.

Zalotay Elemér

1939 A vármegye tájegységeinek eredete, földrajzi fekvése és geológiai felépítettsége. Csongrád vármegye. Szerk.: Csikvári Antal. 19—30.

Növényvilág

CSONGOR GYŐZŐ

Homokország...

Tömörkény István, Cserzy Mihály, Móra Ferenc és Kiss Ferenc „választott földje", megénekelt tája. Velem Czógler Kálmán, egykori tanárom ismertette meg...

Kálmán bácsi kéziratos naplójegyzete szerint 1932. október 22-én voltam vele először Alsótanya világában, Zákány mellett a Gárgyán tanyánál. Majd következtek a kiszállások kisvasúttal: Rókabögyös, Krisztin-erdő, Pillich-erdő (itt volt Kiss Ferenc tanyája). Emlékszem a Bilisics-erdő melletti tóra, szép vizi növényzetére. Ott láttam a tündérfátyolt (Nymphoides peltata), a vízi tököt (Nuphar luteum) s talán(?) még akkor láttam először vidrafüvet (Menyanthes trifoliata). Kálmán bácsi vitt először a Madarásztóhoz, Kis- és Nagyszéksóstóhoz, ahol a Bálint tanyánál ismertetett meg Móra Ferenccel (akit a múzeumben és a Somogyi Könyvtárban már többször láttam), s akivel ott együtt „botanizálhattam" s egy egész délutánon át hallgathattam szellemes csevegését, együtt gyűjthettem vele (a kisvasút állomásánál) az éppen akkor rajzó csapó cserebogarakat (Polyphylla Fullo).

Talán ekkor szerettem meg Homokországot.

Később, már muzeológus koromban a Csipak sömlyéket, nyugdíjas koromban a Bogárzót, s végül az Ásotthalom—Mórahalom közti „Csodarétet". így hívom legalább is, egyik tanítványom, Benke Ferenc nevezte el annak a Kiskezű tanya rétjét.

Ma már fehér fejjel is Homokország bűvöletében élek, ahol „kint a pusztán" még játszik a délibáb (Cserzy), ahol a „nagy, karcsú jegenyék bólogatnak a pusztai harangszóra" (Tömörkény), ahol az „aranyszömű homok most is mögtermi a pipacsot, búzavirágot, pipitért s a szarkalábat" (Móra), ahol megőszült hajjal búcsúzott el az erdőtől „az, akihez családja után a legközelebb állott" (Kiss Ferenc). Ott, ahol a virításnak megfelelően májusban legszebbek az erdők, júniusban a rétek és kaszálók, augusztusban a mocsarak, s ősszel a szikesek...

Kutatott területünk, Mórahalom központtal, nagyjából egy körön belül helyezkedik el, melynek határai: Röszke, Széksós-tó, Bordány határa, Pálfi-erdő, a Csorvai-erdő egy része a Bogárzóval, Emlékerdő, Kőrös-éri főcsatorna s természetesen az országhatár. Figyelembe kell vennünk előző flóralista szerzők, Lengyel Géza és Lányi Béla irodalmi adatait (1914—15-el lezárva) az elcsatolt területen, különösen Lányi (köztük ma már nem létező földrajzi nevű) kutatóhelyeit, mint Horgos, Kishorgosi-erdő és -major, Kamarás-erdő, és -tó, Szelevényi-major, -puszta és -erdő, Szentpéteri-puszta, Templom-halom és -ere, Tévedő-erdő, Kőlaposa, Pörösi-erdő, s a Tisza mentén Martonos és Kőtörés.

Saját gyűjtési területünk a határon innen csatlakozott említett szerzőkhöz, a következő súlyponttal: Emlékerdő, Klauzál-, Bilisics-, Krisztin-, Rivó-, Dugonics-, Csorvai-erdő, Baromjárás, Bogárzó, Kiss Ferenc-erdő, Nagy Istvány-erdő, Csipak sömlyék, Madarász-, Kis- és Nagyszéksóstó, Kiskezű tanya rétje, Kőrösér, Ásotthalmi-erdő, Feketeszél. Nehéz lenne határt jelölni a növények elterjedésében. Ezen felül felhasználtam néhány évtizedes herbáriumi adataimat a megye más területeiről is.

Kutatott területünk a Duna—Tisza köze ún. Praematricum flórajárásához tartozik. Nevét onnan vette — ami a Mátrát illeti —, hogy a két területnek közös bennszülött (endemikus) növényei vannak, csak a két legfőbbet említve, a homoki kikirics és a tartós szegfű. Amíg a Duna—Tisza köze északibb felében őseredeti homoki tölgyesek találhatók, addig nálunk, pl. az ún. király halmi körzetben mesterséges kocsányos tölgy és akác/telepítés — ahol előzőleg, az erdősítés előtt csupán szórványos csoportokban álló fehér nyárfa képezte az egyedüli fás vegetációt — elszikesedett foltok, s a mélyebb helyeken mocsarak az uralkodóak.

Az eredeti pusztai flórának ma csak tengődő fajait találjuk a művelt területeken fellépő ubiquista gyomnövényekkel. Az erdőkben (bár nem tekinthetők ősieknek) mégis mindenütt fölleljük az „erdőjelző növényt", az erdei gyömbérgyökeret (Geum urbanum). Az egykori homokpuszták formációiban több hegyvidéki elemmel találkozhatunk ma is, csak néhányat említve, a ritka fehér májvirággal (Parnassia palustris), s a széleslevelű nőszőfűvel, a sarlós gamandorral stb.

Annál gazdagabbak az erdők körüli sömlyékek, homoki rétek országos növényritkaságokban, hogy csak az Orchideák egynémelyikét, vagy az egyhajú virágot, a kardvirágot s a Kornis-tárnicsot említsük.

Mórahalom környéke Csongrád megyének botanikai szempontból legjobban kutatott területe. A 19. században Kitaibel Pál is megfordult itt, s klasszikus munkájában (Plantae Rariores) nem egy színezett metszet a környékünkön is élő növényt ábrázol. A Duna—Tisza közi növényvilág szépsége ejti meg az egykori budai tanárt, Kerner Antalt (1831 — 1898), kinek műve, a „Pflanzenleben der Donaulander" nagy hatással van a szegedi piarista tanár és természetrajz íróra, Pap Jánosra (1843-1917). Két munkája is érdekelhet bennünket. Az 1893-ban a szegedi piarista gimnázium évkönyvében „Képek Szeged város birtokterületének növényvilágából" címűt egyesek „kompüáció"-nak tartják (Kerner idézett munkája nyomán), de nézetem szerint, igazságot kell szolgáltatnunk a derék természetjárónak, ki hazánk növényvilágának a Mármarosi havasoktól kezdve az Alföld tájáig ismerője volt. Védelmében csak kettőt említsek. Idézett munkájában, melyben 673 növényfajt sorol fel, köztük „idegenből jött növényeket is", sajnos vagy 200-at közelebbi lelőhely nélkül s olyanokat is, melyek nem lelhetők fel megyénk flórájában, viszont a függelékben olyanokat is fölemlít, melyet későbbi szerzők, vagy napjainkban a kutatók ismernek föl(!). Többek közt az epergyöngyikét és a kardvirágot.

Másik tanulmányában, mely a Dugonics Társaság 1898-as évkönyvében jelent meg „Semlyékeink s ezek növényzete" címmel, — helyi irodalmunkban talán elsőként, — formás rajzát nyújtja egy sajátságosán dél-alföldi tájegység növényvilágának. Idézzünk néhány mondatot bevezetőjéből:

„Ismeretlen fogalom a felvidéki ember előtt a semlyék, mint mi előttünk, alföldiek előtt, a láz, holott mind a kettő a jószágtartó gazda kincses bányája. Semlyék az alföldi ember tanyarétje, láz a felföldinek hegyi kaszálója. És bár az anyatermészet ezt is, azt is egyenlőképpen benépesítette Flóra istenasszony tarka ruhás leányaival; mégis a változó talaj és a nem egyenlő éghajlat egyben-másban különbséget szabott közöttük..."

Ezeknek a söm/yé/ceknek szépségében gyönyörködhet az erre járó természetrajongó is. Csongrád megyében, az Emlékerdő mellett (melynek növényvilágára Bodrogközy György hívta föl a figyelmet) legértékesebbnek ezeket a még reánk maradt területeket tekinthetjük. Tanulmányozásuk meggyőzhet arról, hogy a múltat csak akkor láthatjuk s érthetjük meg igazában, ha megőrizhetünk belőle valamit.

A környék növényzetének tanulmányozására alapvető két munka, melyek csaknem egyidőben jelentek meg: Lányi Béla (1879—1918) enumerációja, amely „időben" jelent meg (1915) amikor is, más területekről készültek összefoglaló növényzeti kimutatások a magasabb rendű növényekről. Szinte ismeretlenül, Lányival egyidőben járja és kutatja Szeged környékét, s botanizál a tudós szegedi rabbi, Lőw Immánuel (1854—1944) a „Flóra der Juden" c. világhírű munka szerzője. A két kutató csupán levelezésben állott egymással, akkor is csak Lányi flóraműve megjelenése után. Az enumeráció, érdekes, nem említi a vele egyidőben megjelent dolgozatot, Lengyel Géza (Királyhalom, Erdészeti Kísérleti Állomás 1915) tollából. Ebben szerző a maga és Teodorovits Ferenc (1861 — 1929) erdőfőtanácsos által Királyhalom környékén észlelt növényeket sorolja föl. Lányiék munkájának közös alapja, miszerint itt egy közép-magyarországi homoki flóráról van szó, több keleti elem csatlakozásával.

A két szerző közös forrásból meríthetett, s e sorok írója alapul vehette, a maga kutatásai során összegezhette eredményeiket, megállapítva, hogy területünkön összevéve 633 növényfajt (edényes és virágos növényt) mutattak ki. Megjelent listáikat itt föl nem sorolhatom. Azóta eltelt mintegy hét évtized és a kutatók (KissFerenc, Timár Lajos, Bodrogközy György), s nem utolsósorban a magam gyűjtötte növényvilág fajszáma közel 800-ra tehető. Egy terület flórája gazdagságát nem a mennyiség, hanem a fajok különbözősége adja meg. Lássunk néhány összehasonlító adatot:

Ezekhez viszonyítva a mi területünk flóra-nagysága számunkra hízelgőnek mondható!

Nincs helyem ahhoz, hogy a kiegészített növénylajstromot teljes egészében adjam. Csak a legkiemelkedőbbeket említem:

Egy védelemre javasolt természetvédelmi területen a florisztikai rangot jelenti, hogy minél többet tud(ott) megőrizni a növényvilág legelőkelőbb családjából, az Orchideákból. Abban a helyzetben vagyok, hogy Mórahalom környékéről ezeknek eddigi teljes (?) jegyzékét adhatom:

Orchidioideae alcsalád

2. Népi növénynevek

Kiszállásaim alkalmával mindig gyűjtöttem a népi(es) növényneveket. Éppen Nagyszéksós határában esett meg a „szégyön", hogy a növénynévgyűjtő találkozott a gyűjtőnév fogalmával. Elém hozták azt az asszonyt, kiről azt híresztelték, ha valaki ismeri a környék összes virágát-füvét, az csak ő lehet. Kihúztam a gyűjtött csokromból egy mocsári kosbor szálat, kérdvén erre ugyan mit mond? Fölragyogott a szeme az asszonynak:

— Háát én né tudnám... hát ez a mezei virág...!

Anekdotizálás helyett álljon itt egy csokor a Mórahalom határában gyűjtött növénynevekből. Ne tévesszen meg bennünket a derék piarista, Pap János munkájában található ún. műnév sorozat, melyeknek csak némelyike népi eredetű: ma már furcsán hangzanak fülünknek, mint: büdös aszász (Crepis), fogas galáz (Zannichellia), függő léhapát (Melica), gacsos szingallér (Bupleurum), keleti szümcső (Bunias), madárorrú táskazár (Euclidium), mezei dugasor (Dorycnium), posvány üszögör (Senecio), seppedékes hunyász (Stachys), szárnyas degencs (Turgenia), tarajos fintor (Melampyrum), téli tormáncs (Barbarea).

Folytatom a sort az általam gyűjtöttekkel. Ezek erről a környékről valók és nem szerepelnek Bálint Sándor Szegedi szótárában sem.

Máig is rejtély előttem, miért hívják a vadmurkot (Daucus carota) „jányok szegyöné"'-nek. Ha idősebbeket kérdeztem, a fiatalabb menyecskékhez, lányokhoz utasítottak, azok pedig szégyenlősen elfordultak!?

Mórahalom környékének természetvédelmi szempontból számba jöhető edényes és virágos növényei

Összeállításunk csupán kutatott területünkre érvényes.

3. A környék legszebb kirándulóhelyei

Hadd fejezzük be a növényvilág tárgyalását azzal, hogy kiragadunk három, természetvédelemre méltó területet Mórahalom térségében. Az Emlékerdő után, amelyet itt most nem tárgyalhatunk, kezdem a területére nézve legnagyobbat, a Bogárzóval.

Neve említésénél lelki szemeink előtt legelésző állatok sokasága tűnik fel, pedig ezzel ellentétben — s erre bizonyítékok fönnmaradt különböző időbeli térképek — nagy kiterjedésű tó volt. Az 1919-es Jakabffy-féle felvétel, mellette egy másik kisebbel, a „Kerek-víz"-zel együtt tünteti föl.

Kiss Ferenc egyik tanulmányában a Bogárzót, mint Alsótanyán a legmélyebb vizű tavat említi, mely az 1903 — 1904-es esztendőkben teljesen kiszáradt. Amikor első ízben látogattam, már csak a gólyahír mocsárvilágával találkozhattam (1960-as években), s az itteni öregek elmondása szerint itt hajdanán egy nagy tó volt: „... lapos fenekű hajóval löhetött járni rajta..." (alighanem csak holmi dereglyékkel).

A mai időkre a tónak szinte csak nyoma maradt: elsősorban az egykori tófenék helyén a kiterjedt nádas, melyben még ott sínylődik a mocsári teknős, valamint az ÉNY—DK irányban elterülő, hatalmas Carex elata (=stricta) zsombék, s nemkülönben a tó keleti és nyugati peremén lévő matuzsálemkorú fűzfák (Salix álba, fragilis és purpurea, azaz fehér, törékeny és vörös fűz) és egy-két óriási szomorúfűz jelzik az egykori állapotot. Említésre méltó a tájképileg jellemző rekettyék csoportja. A Bogárzó végén gyöngyvirágos tölgyest, vegyes állományú fehér nyárast — a nyárfák közül kimagasló, idetelepített hatalmas nyírfát találunk, s az egész tájat fejedelemként uralja, mint „jelfa", egy óriás vénic szil (Ulmus laevis) „sok vihart átélt" példánya.

Tavaszi aszpektusában a sziki madártej (Ornithogalum Gussonei), s a csodálatos lila ökörfarkkóró (Verbascum phoeniceum) pompás vegetációjában gyönyörködhetünk. Nyáron a fiatal nád szárára felfutó, nagy, fehér tölcséres szulák (Convolvulus), majd ősszel a tömeges megjelenésű ezerjófű (Centaurium), a zsoltina s a nádas zöldjéből kikandiláló csorbolya (Sonchus) szépsége, vidító sárgasága ejt meg bennünket.

A tavaszi orchideák (Orchis laxiflora, coriophora s ezek változatai, hybridjei) között ritkaságokat lelhet föl a hozzáértő botanikus szeme.

Itt találjuk egy kökénnyel benőtt homokdomb oldalán az Alföldről már kipusztultnak vélt csipkés gyöngyvesszőt (Spiraea crenata).

A védelemre javasolt Csipak sömlyék Mórahalom, Röszke vagy a Kisszéksós-tó felől közelíthető meg. Egy időben a növényzet tudományos kutatása az országhatár közelsége miatt akadályba ütközött.

A tavasz első virágaként a tarka sáfrány jelentkezik, mint az egykori homokpuszták maradványnövénye. Itt még szokatlan, hiszen a laza homok növényeként tartják számon. Ritkaságnak számít a keskenylevelű gyapjúsás, s még inkább az epergyöngyike jelenléte, melyet a közönséges kígyóhagymától (Muscari racemo-sum) azúrkék virága s apró termete különböztet meg. A zsombékos terület legnagyobb ékessége a szibériai nőszirom, s a fátyolos v. Linné által méltatlanul „korcs"-nak minősített fátyolos nőszirom „párnás" előfordulása. A két faj egymás mellett, bőséges összekapcsoló (hybridizáló) változatokkal hívja föl magára a figyelmet. A szibériai nőszirom nem ritka megyénkben, s az ország más területein sem, szálankénti előfordulásával, de olyan tömegben, mint a Csipak(volt Madarász) iskola előtt, sehol sem találtam eddigelé. Ez a körülmény magában is a védelem alá helyezés nyomós indoka lehet.

Legkorábban nyílik az agár kosbor apróbb termetű változata néhány példányban egy homokos emelkedésen. Tőle nem messze, a somlyék másik végében követi virágzásban a pókbangó meglepően gazdag (a környéken egyedülálló) állománya. Egy hónapra bújnak ki a vitézvirág bfborszínű virágzatai, melyek jellemzően a szikes, homokos területre apróbb termetűek (nanismus) más, dombvidékekre jellemző, magasabb példányainál.

A vizenyős helyeken, a tocsogók közt nyár elején virít a réti ibolya (Viola pumila).

Ősszel a gyíkhagyma (Allium angulosum) foglalja el az Iris-zsombékok helyét.

Felsoroltak a védendő növényekhez tartoznak. Sorolhatnánk még másokat is, melyek itt is, mint a másik két kiemelt területen, tavasztól késő őszig egymást követően fellépő sárga, piros, fehér, majd lilaszínű virágszőnyeg képviselőiként a mocsári gólyahírtől (Caltha) a sziki őszirózsáig (Aster) az egész Dél-Alföldre jellemzőek.

Időben legkésőbb került szemünk elé a Kiskezű tanya rétje csodás növénygazdagsága. Valóban ráillik a „Csodarét" elnevezés, miután itt olyan fajok találhatók, melyeket eddig csak sejthettünk a környék flórájában.

Mintegy másfél hektáros terület Ásotthalom és Mórahalom között, pontosabban a térképen is jelzett Kiskezű tanya (Majláth-, Bencsik-, Miklós- és Vásárhelyitanya) szomszédságában. Kultúrterületnek egy kis szigetje, valóban csoda, hogy mostani pompája, az utolsó 24 órában fönnmaradhatott. Ma már (különösen szombatonként) egyetemi fiatalság látogatja, fotografálja ritkaságait. Helyenként tudományos munka nyomaival is találkozunk. Ha keserves homoki úton közeledünk a ma már táblával jelzett rétünkhöz, melyet egy árok (inkább zsombékos mocsár mélyedése) szel ketté, meglep bennünket a két oldal egymástól eltérő növényvilága.

A rét növényzete említésével eddigi kutatásaink alatt, csak néhány évvel ezelőtt találkoztunk, amikor is az egyhajú virág — hazánkban eddig legnagyobb, több ezres állománya — került a kutatás élvonalába.

Február végén, március elején ezzel kezdi föltárni virágpompáját, majd hetenként változtatja aspectusát. A keskeny levelű sás (Carex stenophylla) gyepjéből egymás után bújnak elő az apró hagymások, az epergyöngyike kék fürtjeivel, majd a mezei tyúktaréj (Gagea pratensis) sárga, s a pusztai madártej (Ornithogalum Gussonei) fehér csillagaival. Majd márciustól áprilisig a törpe Veronicák mellett az apró árvácska (Viola Kitaibeliana), a homoki pimpó (Potentilla arenaria) és a mocsári kutyatej (Taraxacum palustre) a jelentősebbek. A rét homokosabb szélén az árvalányhaj selymét himbálja a szellő.

Május közepétől június derekáig az orchideáké a terep. Virágzási sorrendben: a pókbangó, vitéz kosbor, agár kosbor, két ritkaság: a bibircsvirág és a békakonty. A mocsári- és poloskaszagú kosbor nem tartozik a ritkaságok közé, de a kutató szem ritka változatokat fedezhet föl sokaságuk között.

Június harmadik hetében az eltűnt orchideák helyén virít a rét legritkább szépsége, a réti kardvirág (Gladiolus palustris). Kísérői közül említésre méltó az ágas homokililiom vagy hőlye (Anthericum ramosum), s a nagyfészkű, impozáns narancssárga színű véres lapu (Hypochoeris maculata). Augusztusban a nedvesebb részeken találjuk az impozáns Kornis tárnicsot, a fehér máj virággal (Parnassia palustris).

A réten leghosszabb ideig virítok közül említsük meg a pacsirtafüvet (Polygala comosa), a kakascímert (Rhinanthus crista-galli) és a mezei zsályát (Salvia pratensis), melynek a Csodaréten egy fehér-lila foltos pártájú ritkább változatát leltem.

Manapság a fokozódó természetvédelem ellenére is tűnnek el értékes területek, növényeikkel együtt, de ugyanakkor évente bukkannak elő újabb, flóraterületünkön eddig még nem ismert növények.

Gerincesfauna

CSIZMAZIA GYÖRGY

Cserzy Mihály szegedi író így ír a nagyszékháti tájról. „Ebben az időben a Nagyszékhát teljesen műveletlen, ősállapotban lévő vidék volt. A tópartján egyfelől nyárfaerdő húzódott messze, fekete vonal gyanánt; másfelől pedig sárga homoksi-vány terpeszkedett, mint valami kiszáradt, élettelen puha test, melyben még a kutyatej sem bír gyökeret ereszteni. ... Tele vadkacsával és más vízi szárnyassal. A levegőben sirály és bíbic. Nád és sás a vízszélen. A parton mező. A mezőben vadnefelejts és lilás, piros virág. Embernyom sehol. Akik itt jártak, esztendőben talán egyszer, azoknak sem látszott a lábuk nyoma, legföljebb a lankásabb helyen kormos végű gallyak maradtak utánuk, egy-két korhadt ág: a szolgafa, mely alatt a lopott bürgét főzték kóborlásuk közben. Szegénylegények szabad világa volt az, tele az érintetlen természet szépségével és romantikájával... „(Játszik a délibáb. Szeged, 1912.)

Elevenen él bennem gyerekkori élményem: Ördögh Zoltán domaszéki tanyája közelében a nagyszülői örökölt „egyholdas birtok" (Skultéty Aladár) emlékei az 1950-es évek elejéről: a fontosalma illata, rizlingös szüretek, s egy nagy felhőszakadás utáni „pocsétázás" a sömlyékben. Anyám megengedte, hogy a tanyai gyerekekkel én is kimenjek mezítlábasán tapiskálni a homokon összegyűlt langyos esővízben. Még most is érzem a homokos föld jellegzetes illatát és bennem van az a fényesség, amelyet a zivatar után százágra kisütő nap az eperfák vizes leveléről és a sömlyék ragyogó tükréről csillantott felém.

Ez a táj volt gyerekkori madarászásaim vidéke is. Jegenyén szarkafészek, benne lapuló fiókákkal, nehezen mászható diófa villás ágvégén sárgarigó mélyfekete mintás, álomfehér tojásai, melyeket csak szájban lehetett lehozni a tojásgyűjtemény számára. A későbbi években is megmaradt kötődésem e tájhoz, barátok tanyái révén és természetesen a kutatói érdeklődés kapcsán. Hiszen hamarosan látnom kellett, hogy ez a tanyás vidék számtalan érdekességet és megválaszolatlan ökológiai, természetvédelmi problémát is rejteget. Csongor Győző Szeged és környékének élővilágát ismertető áttekintő munkájában is látszik a hiány. Ez azóta sem pótlódott! Leszámítva a növényeket, az Alföld legkevésbé kutatott tájai közé tartozik. Az évtizedek során és az elmúlt három évben célirányosan végzett kutatási adatok figyelemre tarthatnak számot. Hazai, de nemzetközi viszonylatban is számottevő az eredmények összegzése. A kézirat lezárásával terepmunkánk természetesen nem ért véget. Kívánatos lenne, hogy a táj lakói, megismerve az élővilág értékeit, kellő mértékben védjék, őrizzék a fauna szépségeit. Nemcsak saját érdekükben, de a következő generációk okulására és gyönyörködtetésére is.

1. Állatföldrajzi elemzés, kutatástörténet, munkamódszer

Állatföldrajzi tekintetben a mórahalmi táj az Alföld faunakörzetébe (Pannoni-cum), ezen belül a Nagy-Alföld faunajáráshoz (Eupannonicum) tartozik. Persze ez az utóbbi elhatárolás is hatalmas vidéket foglal magába, így egyéni vonásainak föltárása különösen érdekes volt. Az alapfauna közép-európai jellegű, de színező-ként balkáni, pontusi és mediterrán elemeket tartalmaz (Bulla, 1964.) A gerincesfaunára vonatkozóan publikált adat elenyésző. A Mórahalom környéki táj (figyelembe véve a város mai közigazgatási határait) az elmúlt évszázad alatt hatalmas változáson ment át. A mezőgazdaságban kemikáliákkal végzett nagyüzemi táblásí-tás, a laposok lecsapolása, a kunhalmok elhordása, a kis facsoportok fölszámolása mind-mind súlyos beavatkozást jelentett a táj élővilágába. Ezek ökológiai, cönológiai (társulási), sőt taxonómiai (rendszertani) következményekkel jártak. Napjainkra kialakult egy mozaikos jellegű tanyás-mezőgazdasági kultúrtájjal elegyes természetközeli élőhelyek szigeteivel kevert táj, melynek faunája az ökológiai elvek és ökonómiai érdekek egyeztetése révén fontos természet- és tájvédelmi újragondolást és védelmet igényel. A Dél-Alföldön meglévő rezervátumok és kisméretű izolátumok kutatása révén (Csizmazia Gy. 1973.,) született eredmények azt indokolják, hogy kimondjuk végre; a mozaikos élőhelyű magyar Alföld nagyrésze teljes természetvédelmi területté nyilváníttasson és legyen tájvédelmi és tájhasznosítási koncepciónk! Ennek szükségességét igazolják a mórahalmi táj gerincesfaunájának adatai is.

Terepmunkám során a megfigyelések voltak a döntők. Apró emlősöknél elevenfogó csapdák és bagolyköpet vizsgálatok egészítették ki egymást. Halaknál aprószemű merítőhálót használtam.

Említettem, mennyire mozaikos jellegű a táj. A nagyrészt még eredeti viszonyokat őrző környezeti rendszereket természetközelinek nevezhetjük, s ezek még önszabályozásra képesek. Ezek itt a halastavak (Madarászta, Nagyszéksóstó), sömlyékek, nedves rétek, víznyerő gödrök, erdőfoltok és erdősávok, szikespusztai foltok. Ezek az agrár-ökoszisztémákkal, az emberi monokultúrákkal vannak összefonódva. Ide vehetjük a mezőgazdasági területeket és lakott emberi településeket, homokbányákat és szeméttelepeket.

A terepmunka során észlelt fajok egyedeinek számszerű följegyzését természetesen elvégeztem, de jelen összefoglaló dolgozatban csupán szubjektív („ritka — gyakori — közönséges") és viszonylagos kifejezéseket alkalmazok, utalva arra is ezzel, hogy csak hosszú évek terepgyűjtő munkájával juthatunk objektív adatok birtokába.

2. A gerincesfauna áttekintése

Halak — Pisces

Csuka — Esox lucius L.

A Madarásztó és a Nagyszéksóstó csatornáiban fogtam kisebb-nagyobb példányait. Egy 60 cm-es példányon 35 db halpiócát találtam (Piscicola geometra), ennek húsa ehetetlenül iszapízű volt. 2-3 éves példányait is gyűjtöttem az öntöző vízgödrökből, az ún. kopolyákból is, ahova ezek telepítéssel kerülhettek.

Vörösszárnyú keszeg — Scardinius erythrophthalmus L.

Csak a Madarásztóban fogtam 8—10 cm-es példányait. A tó szélében lévő csatornában a halászok szerint nagyobbra is megnő.

Compó — Tinca tinca L.

Ez a faj gyakoribb lehetett az elmúlt évszázadokban, kiöntésekben, szélvizeken. Ma már a Madarásztóban is ritka. A Nagyszéksóstónál, a romos szélmalom közelében lévő kopolyában — valószínűleg betelepítve — él. A vidék öregjei ezt a halat „aranyhalnak" nevezik, s emlékezetükben kilós példányok is élnek.

Gyöngyös razbora — Pseudorasbora parva Schlegel

Növényevő halaink importja útján véletlenül került hazánkba ez az aprótermetű halacska. A szegedi Fehértón hihetetlen mennyiségben él, lehalászáskor sűrű „razborás" a víz. A pontyok gyomra is razborával van tele. Tájunkon csak a Madarásztóban fogtam, egyes tavakban már igen gyakori. Megjelenési éve 1988.

Fehér busa — Hypophtalmichthys molitrix Valenciennes

A Madarásztóban tenyésztik, a pettyes busa társával együtt.

Pettyes busa — Aristichthys nobilis Richardson

A Madarásztó mellett a Nagyszéksóstóba is telepítették évekkel ezelőtt (1988). Itt már csak a mélyebb főcsatornában él, a tó vízszintjének elapadása miatt. A két busafaj magyar nevét e sorok írója adta, s éppen e vidéken jártában született a névadás a széles, busahomlokú szarvasmarhák homlokáról.

Szivárványos ökle — Rhodeus sericeus amarus Bloch

A Madarásztóban él, de különösen a levezető csatornák vizében gyakori. Szaporodásához tavi kagyló faj (Anodonta cygnea) itteni jelenléte a biztosíték. A Madarásztóban 1987 és 1988 nyarán gyűjtöttem.

Kárász — Carassius carassius L.

Csak a Madarásztó levezető, széli árkaiban él, ritka.

Ezüstkárász — Carassius aurata gibelió Bloch

Szapora faj, a 4—5 évesnél régebbi kotrású kopolyákban már fellelhető, utóbbi években állománya ezeken az élőhelyeken csökkenőben van. Madarásztóban gyakori.

Ponty — Cyprinus carpio L.

A Madarásztóban halgazdasági tenyésztésben „tükrös" változata él. A Nagyszéksóstóban nagyvíz idején, telepítés után 4—5 kg-os példányai is előfordultak, az itteni intenzív halasítás hanyagolásával már csak a főcsatornában él.

Réticsík — Misgurnus fossilis L.

Vizsgált tájunkon csak egy esetben fogtam a nagyszéksóstói csatorna zsilipjénél, 1987. november 7-én. Nagyobb számban a közelben a szegedi repülőtér közeli Matyér Kiskundorozsmai nádas-mocsaras ún. „Putri" részén él.

Harcsa — Silurus glanis L.

A Madarásztó gátján ezüstsirályok cibáltak egy 50 cm-es példányt. (1989. VIII. 20.).

Naphal — Lepomis gibbosus L.

Több éves öntözővizes kopolyákban már fellelhetők. Telepítés?

Vágó durbincs — Acerina cernua L.

Csak a Madarásztóból és egy kopolyából fogtam. (1988. VIII. 19.) A halászok szerint egyes években a halastavakban számuk hihetetlenül fölszaporodik.

Kétéltűek — Amphibia

Pettyes gőte — Triturus vulgáris L.

A Madarásztó vízlevezető árkában mindig gyűjthető tavaszi násza idején. Tájunk sömlyékjeíben is rendszeresen föllelhető, sőt deszkaoldalú gémeskutakban is él. Teleléskor, ősszel laza vakondjáratokban is találtam a régi Dobó kocsma tanyája fölötti öreg fehérnyárfák alatt.

Tarajos gőte — Triturus eristatus Laurenti

Sokkal ritkább faj mint az előző. Sömlyékek mélyebb pontjain, vödrös víznyerő gödrökben és a nagyobb kopolyákban is megfigyeltem. A nagyszéksóstói tanyák öregjei „vízibornyúja" ez a faj; elsősorban a tavaszi nászruhás, élénk színű, tarajos hímekre mondják.

Vöröshajú unka — Bombina bombina L.

Az országutak menti vizesárkokban is, sömlyékek vizén, nagyszéksóstói csatornákban igen gyakori faj. Jellegzetes U.. U.. U.. hangj a mindenfelé vizes helyeken hallatszik.

Barna ásóbéka — Pelobates fuscus Laurenti

Területünkön nem ritka. A tanyák öregjei fokhagymásbékának nevezik, jellegzetes illata miatt. Szaporodóban van, a sok víznyerő ásott kopolya kedves petézésének. 1990 decemberében a Móradomb közeli sömlyék levezető csatornájában, jég alatt 10 cm-es ebihalát gyűjtöttem.

Zöld varangy — Bufo viridis Laurenti

Tavaszi vízállásos földeken jellegzetes nászhangja gyakran és sokfelé hallatszik. Mórahalom utcáin a lámpák alatt összegyűlő hullott rovarokra vadásznak. Nászúk idején sok pusztul el a területen átfutó országutakon, autók kerekei alatt.

Zöld levelibéka — Hyla arborea L.

Tavasszal, áprilisi szélvizekben, sömlyékek. környékén éjszakánként messze hangzik a „levelik" nászkórusa. Nyáron jellegzetes kereplő hangja pontosan és megbízhatóan jelzi a közelgő zápor, zivatar érkezését. A Nagyszéksóstó szélében kaszáját acélon verő Dobó Miklós figyelte meg, hogy a kalapácsverés fémes hangjára szinte mindig megszólalt a közeli bokrokon rejtőző levelibéka. Fémlapok összeverésével gyakran szóra bírtam a leveliket a sömlyékek környékén. Ósszel előszeretettel az avas nádkazlak közelében gyülekeznek.

Mocsári béka — Rana arvalis Wolterstorffi Fejérvári

Tavasszal a gólyahíres sömlyékek vizében gyakori faj. Nyaranta alig lelhető föl a területen, csak a mélyfekvésű csatornák kis erdőfoltjainak talaján.

Kecskebéka — Rana esculenta L.

Elég gyakori a terület két nagy taván, ill. halastórendszerén. A tavi békával keresztezett hibridjeik is gyakoriak. A monokultúrák között meghúzódó kisebb-nagyobb víznyerő gödrökben is hamarosan megjelenik.

Tavi béka — Rana ridibunda Pallas

Általában gyakoribb a kecskebékánál, hibridjeik is mindenütt előfordulnak.

Hüllők - Reptilia

Mocsári teknős — Emys orbicularis L.

Területünk legjellemzőbb és leggyakoribb hüllője. A hatalmas homokhátak közötti szaporodó, mesterséges létesítésü víznyerő gödrök elősegítik a populáció erősödését. A homokos talaj kiválóan alkalmas a tojásrakásnak és a kis teknőcöknek ott a közeli kopolyák vize. Egy-egy vizesgödör szélében 6—8 kisteknőc is lapul, az öreg példányok szeptemberben vándorútra indulnak, ilyenkor sok elpusztul az országutak aszfaltján a tehergépkocsik kereke alatt.

Különösen sok él a Madarásztóban, a partvédelmi célból telepített autógumikon sokszor tucatnyi napozik egyszerre. Tojást rejtő kaparásaikat sokszor a rókák rabolják ki, esetenként a tanyai kóborkutyák is. A Nagyszéksóstón is erős populációja él. Ezek a tündérrózsás szélvizeken az elhagyott búbosvöcsök fészkeken és pézsmapocok várakon napoznak. Pézsmavárak szétbontásakor több elpusztult példányt találtam itt május közepén. A fejük sérült, rágott volt, de hogy ez életben (esetleg téli alváskor?) vagy pusztulásuk után következett be, nem lehetett megállapítani.

Fürge gyík — Lacerta agilis L.

A vizsgált területen a napos, dombos helyeken gyakori. A szalakóták egyik fő táplálkozási állata. Vörösvércse fészekben fiókák mellett is találtam példányait.

Homoki gyík — Lacerta taurica L.

A fürge gyíkkal azonos sűrűségben él, de jobban kedveli a szélsőségesen száraz helyeket, szikfoltokon is megtaláltam.

Zöld gyík — Lacerta viridis L.

Ahol a homokos vonulatok közelében akácerdő, nyárfás van, előfordul ez a legnagyobb termetű gyíkfajunk. A kunhalmok oldalán is tartósan megtelepedik.

Vízisikló — Natrix natrix L.

Vizsgált tájunkon mindenütt, vizes és sömlyékes területeken állandóan előfordul. Őszidőben a tavaktól távolabb homokvermekben, tanyaudvarokon is fölbukkan. Az ellenszenv irányukban vidékünkön még általános, pusztítják, pedig ártalmatlan siklónk minden védelmet és óvást megérdemelne.

Madarak — Aves

Kis vöcsök — Podiceps ruficollis Pallas

Kis számban fészkel, pl. a Nagyszéksóstón 1987-ben 4—6 pár a tündérrózsás levelek között. Laza fészektelepei a hatalmas tavon másutt is lehettek.

Feketenyakú vöcsök — Podiceps nigricollis Brehm

A Madarásztón több éven át figyeltem meg költését az utolsó tóegység szélvizes nádasában. A Nagyszéksóstón 1987-88-ban több pár fészkelt a szerkőtelep szélében.

Vörösnyakú vöcsök — Podiceps griseigena B.

Nagyszéksóstón a magas vízzel föltöltött években tucatnyi fészkét találtam, majd a széktó kiszáradásával napjainkra eltűnt az állomány.

Búbos vöcsök — Podiceps eristatus L.

Nem a leggyakoribb vöcsökfaj volt a Nagy széksóstón. Egyesével fészkelt, összesen 6—8 párban. Fészkét, tojásait Utricularia zöldjével takarta esetenként.

Kárókatona — Phalacrocorax carbo L.

Táplálkozás céljából a Madarásztón rendszeresen tartózkodik. Őszidőben számuk néha fölszaporodik, a halgazdaság bánatára. 1991-ben számuk igen kevés, valószínűleg a kuvaiti háború, olajfoltos tengervize apasztotta a vonulásban lévő állományt.

Rózsás gödény — Pelecanus onocrotalus L.

Egy alkalommal figyeltem meg 2 példányát a Madarásztavon. 1990. május 5-én. Fiatal tollruhás példányok voltak.

Szürke gém — Ardea cinerea L.

A Madarásztón és a Nagyszéksóstó szélén rendszeresen megfigyelhető fészkelési időben. A tiszai erdőkben fészkel, ide táplálkozni jár. 1988-ban áttelelő csapatai egész télen át járták a mórahalmi rónák lucernaföldjeit.

Vörös gém — Ardeapurpurea L.

A Nagyszéksóstón éveken át, nagyvíz idején 20—25 pár fészkelt a sűrű, avas nádfoltokban. Egy elpusztult fióka begyében kizárólag lópiócát találtam. A Madarásztón egyes években kis telepben fészkel.

Üstökös gém — Ardeola ralloides Scopoli

Nádasban fészkelt 1987-ben és 1988-ban a Nagyszéksóstón, 6—8 párban. Fészkelés után is föllelhető a területen a sömlyékek között.

Nagy kócsag — Egretta álba L.

Fészkelt a területen Nagyszéksóstón 1986-87-88-ban. Itt összesen 6 pár fészket találtam 1987-ben. Az utóbbi években a vízszint csökkenésével csak tavasszal és ősszel járja területünket.

Kis kócsag — Egretta garzetta L.

A Madarásztón nem ritka költésidőben sem, de a tiszai fészkelők ide járnak. Létszáma gyarapodóban van, 1987-ben kísérletezett a Nagyszéksóstón nádasban fészekrakással, de a költés eredménytelen volt.

Bakcsó — Nycticorax nyeticorax L.

Rendszeres látogatója két nagyobb tavunknak, de őszidőn a kisebb kopolyák szélében is fellelhető alkonyattájban.

Törpegém — Ixybrychus minutus L.

Vonuló gémfélénk ez is. A Madarásztón nádszegélyben rendszeresen kisebb számban fészkel. A Széksóstón a víz eltűntével csak átvonuláskor figyelhető meg.

Bölömbika — Botaurus stellaris L.

A Nagyszéksóstón az avas nádfoltokban két-három helyen is hallani költés kezdetén kilométerekre hangzó, bummogó hangját. Itt 1988-ban fiókás fészkét találtam.

Fehér gólya — Ciconia ciconia L.

Vizsgált tájunk jellegzetes költőmadara. Villanyoszlopon, fán és házkéményen is föllelhetők fészkei. A tanyák lakói szeretik, védik. A sömlyék zöldjén, a széktavak partján lépkedő, táplálkozó gólyamadár a tájhoz tartozó mindennapos kép.

Batla — Plegadis falcinellus L.

Egy alkalommal figyeltem meg: Madarásztó, 1967. VIII. 14-én.

Kanalasgém — Platalea leucorodia L.

A Madarásztónál őszi vonuláskor augusztusban, szeptember elején kisebb-nagyobb csapatokban vendégeskedik.

Bütykös hattyú — Cygnus olor L.

A jugoszláv határ közeli Madarásztón éveken át megjelent tavasszal, majd költési időben is. Fészkelését 1991-ben észleltem elsőként, bár a halőrök elmondása szerint előző években is látták már a fiatalokat vezető hattyúpárt.

Nyári lúd — Anser anser L.

A határmenti nyugodt tavak szegélyében költése valószínű egyes esztendőkben, de bizonyítást még nem nyert.

Nagy lilik — Anser albifrons Scopoli

Viszonylag kevés csapata tartózkodik a vizsgált területen. Magyarázata a sűrű tanyás településrendszer, ül. a közeli Fehér-tó és a tiszántúli nagy rónák elszívó hatása. De esténként, éjszakánként vonuláskor hangjuk „lehull" a tanyaudvaron fülelők közé.

Vetési lúd — Anser fabalis Latham

Hangját rendszeresen észleltem vonuláskor, tavaszelőn és ősszel.

Tőkés réce — Anas platyrhynchos L.

A vizek befagyásáig állandó madarunk a tavak és sömlyék között. Augusztustól, naplemente előtt rendszeresen jár a gabonatarlókra táplálkozni. Költ a nádasok közelében, fészkét találtam pézsmaváron is. A Nagyszéksóstó menti lucernásban is találtam földön fészkelve.

1. Fészkelő bütykoshattyú-pár a Madarásztón Csizmazia György felvétele

Böjti réce — Anas querquedula L.

Vonuláskor rendszeresen előfordul a nagyobb két tavon, 1988-ban a Nagyszéksóstó északi medreben, füves, szittyos részen tojásos fészket leltem.

Csorgo réce — Anas crecca L.

Tavasszal és kora ősszel nagy csapatokban vonul át az alföldi vizeken, így tájunkon is ilyenkor jellemzők kisebb-nagyobb csapatai Költési időben, 1987-ben Nagyszéksóson két párt rendszeresen megfigyeltem, egyik füves réten fészket is épített, de azt elhagyta.

Fütyülő réce — Anas penelope L.

Vadaszható récefajunk, számuk az elmúlt évtizedekben rohamosan csökkenőben van. Eseményszámba megy tavaszi-őszi észlelése Időleges vadászati tilalomban kellene vonuláskor részesítenünk.

Nyílfarkú réce — Anas acuta L.

Vonulásban a Madarasztón kisebb, 4—8 fos csapatait évente megfigyelhetjük Költését nem tapasztaltam tájunkon.

Kanalas réce — Anas clypeata L.

Hímje a legszínesebb „ruhájú" récéink egyike. Vonulásban rendszeresen észlelhető a területen Fészkeleset a Nagyszeksóstón 1990 májusában észleltem, kiszáradó mocsárrét talaján A költést tojaspattanás előtt i agadozo pusztította el.

Barátréce — Aythyaferina L.

"Vonuláskor gyakori faj a nagyobb tavakon Madarásztón évente több párban fészkel.

Cigányréce — Aythya nyroca Guldenstein

Ritka récefaja a területnek Párban, kisebb csapatban fordul elo, feszkeleset 1981-ben eszleltem a Madarásztón, mocsaras rét és nádas szélében.

Kerceréce — Bucephala clangula L.

Ritka, főleg tavaszi vendég a Madarasztón. 1975-ben nagy csapatai heteken át kitartottak tél végén, márciusban is.

Örvös bukó — Mergus serrator L.

Madarásztón tavaszi átvonuláskor egyesevei nem ritka.

Héja — Accipiter gentihs L.

Vizsgált tájunkon koltőmadár Fészkét feketefenyő erdőben találtam, három helyen Fácantele-pek kornyékén gyérítése engedélyezett, Kankó Róbert 1988 őszén több fiatal példányt lőtt A begytartalom vizsgálata ezeken a példányokon kizárólag fácanmaradványokat mutatott ki Rendszeresen fészkelő állománya nem csökken

Kanaly — Accipiter msuc L.

Asotthalmon, vizsgálati tájunk közelében több pár feszkelésérol tudok Innen és a kóborló példányokkal felszaporodva emelkedik állományuk télidőben területünkön Vadászatát Morahalom területén is tapasztaltam havas teleken.

Egerészölyv — Buíeo buteo L.

Ősszel és télen felszaporodik számuk, hóolvadás után csapataik mezei pocok gradaciókor megszállják a lucernafoldeket Feszkel egy-két párban a területen, de fészkét nem leltem fel.

Kékes rétihéja — Circus cyaneus L.

Gyakori teli vendég Egy öreg tojót 1965-ben Nagyszeksóstón meg május közepén is megfigyeltem.

Barna rétihéja — Cyrcus aeruginosus L.

A Madarasztón, Nagyszeksóstón évente rendszeresen fészkel több párban is A nádasszegelyben, vízpart közelében alacsonyan imbolyogva repül, zsákmányra csavarvonalban ejti rá magát Enyhe teleken áttelel.

Halászsas — Pandion halietus L.

A Madarasztón ősszel es tavasszal vonuláskor egy-egy példánya rendszeresen halászik.

Kabasólyom — Falco subbuteo L.

Költ a területünkön egy-ket párban, magas jegenyén) áron, szarkafeszekben Gyors és éles „kikiki" hangját lucernatáblákkal határos nemesnyárasban augusztus végén, szürkületkor hallatja (Pálfi—B anga -tanya).

Kék verese — Falco vespertmus L.

Nem gyakori madarunk a területen, fészkelotelepérol nem tudok A domaszéki területtel határos rónákon nyándoben elölordul Mórahalom-CsipoA somlyek közelében feszkelese valószínű.

Vörös vércse — Falco tinnunculus L.

A vizsgált morahalmi taj leggyakoribb ragadozó madara Fészkeit ezustfán (Elaeagnus) lévő szarkafészekben találtam, néha masfel méter magasságban' Elhagyott tanya padlásán is találtam fiokáit a Nagyszeksosto szelén Fogoly — Perdix perdix L.

Több csapatával találkoztam téli területbejáráskor. Állománya e tájon nem növekszik, mert a tanyás, mozaikos táj kevéssé kedvező élőhely számára.

Fürj — Coturnix coturnix L.

Gabona- és lucernatáblák költőmadárkája. Hangja a jellemző „pitypalattyozás".

Fácán — Phasianus colchicus L.

A vadásztársaságok mesterségesen tenyésztik a terület egyes részein, de itt rendszerint telente kilövik az állomány nagy részét. Természetes fészkelő állományában a tanyai kutyák nagy pusztítást végeznek. Ennek ellenére a területen egyik leggyakoribb faj.

Daru — Grus grus L.

Őszi és tavaszi vonuláskor a területen, kukoricatarlókon rendszeresen táplálkoznak csapataik. A terület vonulási útjukba esik. 1988 nyarán egy öreg kakas és párja rendszeresen tartózkodott a nagyszéksóstói területen, időnként átjártak a Palicsi-tóra és horgosi pusztákra is (Ignác Tonkovics szóbeli közlése).

Guvat — Rallus aquaticus L.

A Nagyszéksóstón fészkelve találtam 1986 nyarán. Hangját éjszakánként is hallatja, különösen holdtölte idején. Szem elé ritkán kerül, igen rejtőzködő, óvatos madár.

Pettyes vízicsibe — Porzana porzana L.

Kistermetű és óvatos állat, esti hívó hangjáról lehet a területen élő állományt felbecsülni. Szakdolgozati témájául Mészáros Zsolt tanítványom e madarat választotta.

Vízityúk — Gallinula cloropus L.

Mindkét nagyobb tavunkon előfordul, de a Nagyszéksóstó kiszáradásával itt már csak a főcsatorna széli nádasokban. Fészkét több helyen és éveken át rendszeresen találtam.

Szárcsa — Fulica atra L.

A terület leggyakoribb költő vízimadara. Igen sok fészkét találtam tavaszidőben, nyáron. A fészkek mérete, építésük eléggé eltérő, így a tojások méretei és színárnyalataik is különbözőek. A barna rétihéja egyik legfontosabb tápláléka a kis szárcsafióka. A Madarásztón költésidőben is sok a költésből kimaradt egyed, esetenként száznyi.

Bíbic — Vanellus vanellus L.

A sömlyék-széli pusztagyepek és magasabb „padok" fészkelője. Területünkön mozaikos a költése, de őszi vonuláskor tarlókon fólszaporodik a számuk, seregélyekkel közös csapatokban. Találtam fészkét vízfoltos lucernatáblákon is. Fiókáit féltő-vergődő, síró zajongással próbálja „mentem". Állománya az utóbbi években újra szaporodni látszik.

Nagy póling — Numenius arquata L.

A szélkiáltói itteni népi nevén ismerik a tanyák lakói. Tavaszi átvonulása rövid ideig tart, de a nyár végi és őszi tartósabb idejű.

Nagy goda — Limosa limosa L.

Mozaikos élőhelyű területünkön évente ingadozó számban fészkel. Fészkeit elsősorban a vizenyős rétek padkáin találtam. Sajnos a tanyai kutyák rájárnak a rétifészkelők fiókáira, tojásaikra. A nagyszéksósi tanyaiak dilimadárnak is hívják.

Piroslábú cankó — Tringa totanus L.

Már egészen kicsiny, 1—2 hektáros szikesfolton is, illetve réttel szegélycönozisban fészkel. A vizes, tocsogós rétek jellemző madara.

Erdei cankó — Tringa ochropus L.

Az itteni népnyelv feketesneffnek hívja. Főként őszidőn, vonuláskor magánosán, vagy párban előszeretettel húzódik meg a víznyerő kopolyák gödreiben.

Billegető cankó — Tringa (Actitis) hypoleucos L.

Ez a faj is az erdei cankóval azonos biotópban fordul elő, elsősorban őszi vonuláskor. Tavasszal elvétve figyeltem meg.

Közép sárszalonka — Gallinago gallinago L.

Fészkelni nem fészkel a területen, de vonulásban kis, 4—6 fős csapatai a Nagyszéksóstó csatakosában riadnak föl. Cikázó, ide-oda csapongó röpte jellegzetes.

Kis sárszalonka — Lymnocrytes minimus Brünnich

Októberben a Nagyszéksós-széli mocsarakban egyesével cikázik föl az ember lába alól. 1989 telén egy ártéri vízkifolyónál egy pár áttelelt.

Pajzsoscankó — Philomachus pugnax L.

A tavaszi zöldelő vizes réteken kisebb-nagyobb csapatokban átvonul. Ősszel csak egyes években lehet látni tájunkon. A Madarásztón őszi lehalászáskor a halastó fenekén éjszakázik, más cankókkal együtt.

Gulipán — Recurvirostra avosetta L.

Csak a Madarásztón figyeltem meg őszi és tavaszi vonulásban, lehalászott tófenék iszapján.

Kis sirály — Larus minutus L.

A Madarásztón őszi és téli időszakban kis, laza csapatokban vadászik a víz fölött.

Dankasirály — Larus ridibundus L.

A Nagyszéksóstón Bolboschoenus között laza telepben fészkelt 1986—1988 között összesen 32—35 párban. 1991-ben már nem fészkelt a vízszintcsökkenés miatt. Őszi szántáson eke után elsősorban a Lumbricusokat szedi föl.

Ezüstsirály — Larus argentatus Pontoppidan

A jugoszláv oldalon a Ludas-tó nádszigethalmán 1990 nyarán fészkén kotló ezüstsirályt találtam, (június 14.) A Palicsi tó Zooparkjában is fészkelt gyönge röpképességű madár 1989-ben. Ivarérett és fiatal tollazatú példányai a Madarásztó környékén előfordulnak egész évben.

Fehérarcú szerkő — Chlidonias hybrida Pallas

Nem rendszeres fészkelő a területen, de vonuláskor a fehérszárnyú, és kormosszerkővel vizek kórnyékén előfordul. A Nagyszéksóstón 1986-ban 16 pár fészkelt a tündérrózsás foltokon. 1987-ben 74 pár fészkelését számláltuk, 1988-ban 42 pár fészkelt a több száz négyzetméteres Nymfeaetum között, vöcskökkel közösen. A tó vizének kiszáradásával fészektelepe megszűnt.

Fehérszárnyú szerkő — Chlidonias leucopterus Temm.

Vonulásban vizes csatornák, halastavak fölött előfordul.

2. hattyúszerkő fészke. Csizmazia Gyórgy felvétele

Kormos szerkő — Chlidonias niger L.

Költését nem tapasztaltam, csak vonulásban figyeltem meg.

Küszvágó csér — Sterna hirundo L.

Koltésidőben is a Madarásztó és a nagyszéksóstói főcsatorna fölött napközben rendszeresen vadászik. Fészkelését nem találtam.

Örvös galamb — Columba palumbus L.

Feketefenyvesben, de ezüstfás (Eleagnus sp.) remizekben rendszeresen fészkel. Augusztus-szeptemberben 30—50 fős csapatai nem ritkák.

Vadgerle — Streptopelia turtur L.

Az örvösgalambnál jóval gyakoribb, fészkeit vadrózsa- és bodzabokrokban, illetve akácfán találtam. A napraforgó földeken szeptember eiején nagy csapatokban táplálkozik.

Balkáni gerle — Sreptopelia decaocto Frivald.

Mórahalmon házak között közönséges, a tanyák közt száma megcsappant az elmúlt években.

Kakukk — Cuculus canorus L.

Vizsgált területünkön igen gyakori madár. Elsősorban a nádirigó fészkébe csempészi tojását.

Kuvik — Athene noctua Scopoli

Gyakori, kistermetű bagoly. Romos szélmalom üregében évtizede fészkel (1980-tól). A tanyák közt! oszlopokra már késő délután kiül és komikus bólogatással, hajlongással figyeli a „megfigyelőt".

Erdei fülesbagoly — Asio otus L.

Szarkafészekben több alkalommal találtam fészkelve.

Réti fülesbagoly — Asio flammeus Pontoppidan

Nagyszéksóstón 1991-ben fészkén kotló madarat találtam a kiszáradt csatakosban.

Sarlósfecske — Apus apus L.

Szegeden nagy számban fészkel, tájunkra az itt költők jámak ki táplálkozás céljából.

Gyurgyalag — Merops apiaster L.

A területen homokdombok bányagödreiben telepesen fészkel, több helyen is. Szeptember elején a nemesnyár erdőkben éjszakáznak csapataik, lágy „gyúr gyurr" hangjuk a nyárutó hangulatának muzsikája.

Búbos banka — Upapa epops L.

A romos tanyák rendszeres költőmadara, állománya szaporodóban van.

Szalakóta — Coracias garrulus L.

Tájunk egyik legjellegzetesebb kóltőmadara. szinte mindegyik kis rétmozaiknak megvan a kóltőpárja. Mintegy 80 pár fészkel itt, 20 kihelyezett odúban és többségében nyárfák zöld küllő készítette természetes odúiban. A populáció Magyarország egyik legnagyobb és legállandóbb állományának része, amely a környező területeken folytatódik. Védelme törődést igényel.

Zöld küllő — Picus viridis L.

Szereti a ligetes, tanyás remizeket, gyepek környékét. Állandó költő populációja a szalakóták költését segíti.

Balkáni fakopáncs — Dendrocopus syriacus Ehrenh.

Mordhalmon kertekben fészkel (cseresznye- és fűzfában).

Búbos pacsirta — Galeridet eristata L.

Emberi települések közelében szeret, állandó faj. Gyakori költés, gabonatábla szélén, mórahalmi blokkház tetején.

Mezei pacsirta — Alauda arvensis L.

Szárazabb pusztagyepek foltjain fészkel. Tavaszi vonuláskor jelenléte föltűnóbb.

Füstifecske — Hirundo rustica L.

Szinte minden tan_\ a istállójában és Mórahalom állattartó portáin jellegzetes és gyakori.

Partifecske — Riparia npana L,

A víznyerő gödrökből kitermelt homokdombok vízfelőli oldalában esetenként telepesen fészkel. Mozaikosan az egész tájban.

Sárgarigó — Oriolus oriolus L.

Gyümölcsösök, nyárasok közelében rendszeresen tészkel.

Szajkó — Garrulus glandarius L.

Fenyőerdőben (Pinus mgra) találtam fészkelve.

Szarka — Picapica L.

Igen gyakori területünkön, szinte mindegyik ezüstfás „izolátumban" fészkel. Nagyszéksóstón nádasban is fészkelt Dolmányos varjú — Corvus corone cornix L. Nemesnyáras erdő szélén (Banga-tanya) évek óta rendszeresen költ.

Vetési varjú — Corvus frugilegus L.

Télen Mórahalmon kertekben is gyakori, egy fészektelepét ismerem a határsávban, akácerdőben.

Csóka — Corvus monedula L.

Romos tanya kéményében találtam fészkelve, 1967 nyarán.

Holló — Corvus corax L.

A közeli Jugoszláviában magas távvezetéken fészkel, a zsombói erdőn is megtelepedett, kóborlásán érinti tájunkat is.

Kékcinege — Parus caeruleus L.

Nagyszéksósi területen öreg fűzfa repedésében fészkelt 1967 nyarán. Téli kóborláskor nádas foltokban még cinegefajokkal előfordul.

Széncinege — Parus major L.

Rendszeres fészkelő, télen állománya fölszaporodik, vegyes más cinegékkel.

Függőcinege — Remiz pendulinus L.

Nagyszéksóstó és Madarásztó szélében fűzfákon egy-két pár költ.

Barkóscinege — Panurus biarmicus L.

1987 májusában fészkét találtam Nagyszéksóstón, gyékényesben.

Ökörszem — Troglodytes troglodytes L.

Ősszel és tavasszal nem ritka jelenség sövények és nádasok sűrűjében. Költésre utaló adattal nem rendelkezem.

Fenyőrigó — Turdus pilaris L.

Első Szeged környéki fészkelése után (Mihálytelek-holtág), 1988 nyarán találtam fészkét Nagyszéksóstó partján, romos tanya elvadult kertjében. A fészek eperfán volt. Tavasszal csapatai a pusztákat járják.

Fekete rigó — Turdus merula L.

Ritka fészkelőfaj a területen. Télen nádasok közelében él.

Hantmadár — Oenanthe oenanthe L.

Romos tanyákban, lövészárkok üreglyukaiban ritkán fészkel.

Cigány — csaláncsúcs — Saxicola torqvata L.

Utak szélén nem ritka, fészkelő faj.

Kerti rozsdafark — Phoenicurus phoenicurus L.

Mórahalmon fészkelő faj, romos tanyában is találtam fiókáit.

Fülemüle — Luscinia megarynchos Brehm

Ritkább fészkelő, a kisebb vegyeslombú erdőfoltokban.

Vörösbegy — Erithacus rebecula L.

Csak tavaszi és őszi vonuláskor észleltem, fészkét nem találtam.

Nádi tücsökmadár — Locustella luscinioides

Savig. Mindkét nagyobb tavunk szélén fészkel. Ritka.

Nádirigó — Acrocephalus arundinaceus L.

Nádas foltokban költ, állománya a kakukk gyakorisága miatt alacsony számú.

Cserregő nádiposzáta — Acrocephalus scirpaceus Hermann

Nádasokban gyakori költőfaj.

Foltos nádiposzáta — Acrocephalus schoenobaenus L.

Gyakori fészkelő, de a zsombékos réteken gyakoribb, pl. Csipak sömlyék egyes foltjaiban.

Kis poszáta — Sylvia curruca L.

Mórahalmon kertekben, ezüstfenyőben építi fészkét.

Csilp-csalp füzike — Phyloscopus collybita Vieillot

Vonulásban, elsősorban tavasszal előfordul erdőfoltokban.

Sárgafejű királyka — Regulus regulus L.

Mórahalmon gyakori téli vendég, a közeli ásotthalmi Erdészeti Szakiskola parkjában 1988-ban költött. (Lesznyák László adata).

Szürke légykapó — Muscicapa striata Pallas

Mórahalom belterületén éveken át röpülős fiókáit láttam.

Réti pityer — Anthuspratensis L.

Őszi és tavaszi átvonulásban parlag földeken csapatosan tűnik föl.

Barázdabillegető — Motacilla álba L.

Tájunkon mindenfelé látható, de nem gyakori kóltómadár.

Sárgabillegető — Motacilla flava L.

Vonuláskor csapatosan látjuk, 1989-ben fészkét réten (Csipak sömlyék) zsombékosban találtam.

Nagyőrgébics — Lanius excubitor L.

Október végétől márciusig tartózkodik egyesével. 1968. május 11-én Csipak sömlyék szélében figyeltem meg egy példányát.

Kisőrgébics — Lanius minor L.

Számuk, fészkelésük feljövőben van, az 1960-as évekhez hasonlóan.

Tövisszúró gébics — Lanius collurio L.

Akácbokrosok, erdók szélében embermagasságban fészkel, gyakori.

Seregély — Sturnus vulgáris L.

Igen gyakori fészkelő, odúban, romos tanyákban. Szüretkor nagy csapatokban járja a gyümölcsösök, szőlők vidékét.

Házi veréb — Passer domesticus L.

Mórahalmon és tanyáin közönséges fán is fészkel.

Mezei veréb — Passer montanus L.

Romos tanyákban, gólyafészekben fészkel, igen gyakori.

Zöldike — Chloris chloris L.

A mórahalmi gyerekek rútyünek hívják. Fenyőn, ezüstfán találtam fészkeit.

Tengelic — Carduelis carduelis L.

Mórahalom főutcáján, a gömbakácokon 1988-ban 13 fészkét számoltam össze lombhullás után. Gyomvegetáció gyakori madarai.

Csicsörke — Serinus serinus L.

Ezüstfenyőben fészkelt 1988 nyarán.

Süvöltő — Pyrrhula pyrrhula L.

Telente ritka vendég a vegyeslombú erdőfoltokban. A templomkertben szintén megfigyelhető juharfán.

Sordély — Emberiza calandra L.

Fészkel területünkön, nem ritka.

Erdei pinty — Fringilla coelebs L.

Nem gyakori fészkelő, csak a vegyeslombú erdőfoltokban.

Citromsármány — Emberiza citrinella L.

Télen,  csapatosan nem  ritka a találkozás vele.  Nem gyakori fészkelő.  Csipak-sömlyékzn zsombékok közt 1987-ben találtam fiókás fészkét.

Nádi sármány — Emberiza schoenidus L.

Csipak sömlyéktn zsombék között, Nagyszéksóstón réten találtam fészkelve.

Sarkantyús sármány — Calcarius lapponicus L.

1990. január 5-én hatos csapatát Csipak sömlyéken észleltem.

Emlősök — Mammalia

Kelet-európai sün — Erinaceus europaeus roumanicus Barr. —Ham.

Esti órákban a terület minden élőhelyén találkozhatunk vele. Igen gyakori, bőrét szopásgátlónak borjuknál ma is használják.

Vakondok — Talpa europaea L.

Tájunkon általánosan elterjedt, igen gyakori faj.

Mezei cickány — Crocidura leucodon Hermann

Erdei fülesbagoly köpetéből 32 példánya került elő (1988 telén, Csipak sómlyék).

Kései denevér — Eptesicus serotinus Schreber

Lakatlan tanya padlásán figyeltem meg 1978 őszén. Mórahalmon esténként kis számban megfigyelhető.

Mezei nyúl — Lepus europaeus L.

Mindenfelé gyakori, állománya 1988 óta erőteljesen nő.

Törpeegér — Micromys minutus Pallas

Madarásztó, Nagyszéksóstó és Csipak magaskórós társulásaiban fészkei fellelhetők.

Pirókegér — Apodemus agrárius Pallas

Elevenfogó csapdába 1990 májusában, Csipakon került 2 példány.

Güzüegér — Mus musculus spicilegus Petényi

Mindenfelé — erősen csupasz homok kivételével — gyakori. Időjárástól függően hord és építi telelővackát, gyakran emberi építményekben őszidőn.

Hörcsög — Cricetus cricetus L.

Gradációi ismertek tájunkról is, itt kizárólag mezőgazdasági területen él.

Pézsmapocok — Ondatra zibethica L.

Pézsmavárait Nagyszéksóstón láttam, őszidőn víztől távol is mozog, vándorol.

Kószapocok — Arvicola terrestris schermani Shaw

Nagyszéksóstón a barna rétihéja fiókái mellett táplálékmaradványban találtam.

Mezei pocok — Arvicola terrestris Pallas

Legközönségesebb rágcsálónk, elsősorban agrárterületen és réteken. Gradáció idején a róka rendszeresen vadászik rá.

Róka — Vulpes vulpes L.

A területen gyakori ragadozó, elég egyenletesen elterjedt.

Menyét — Mustela nivalis L.

Lakatlan tanyaudvarok gazosaiban figyeltem leggyakrabban.

Görény — Mustela putorius L.

Szigetszerűen él, tanyák közelében. Tavaszi nászidején az országúton pusztulása gyakori (gázolás).

Vidra — Lutra lutra L.

A Madarásztón 1985-től több példány élt és szaporodott. Halgazdaságnak érzékeny károkat okozott, s okoz ma is.

Őz — Capreolus capreolus L.

Egyenletesen elterjedt, a vadgazdálkodás fontos állata. Minden évben érmes trófeákat is lőnek e tájon. Telente a kiszáradt Nagyszéksóstó csatakos nádasában csapatosan él.

3.Természetvédelmi összefoglaló és javaslatok

Mórahalom és határa vizsgálata során a faunisztikai eredmények a Vertebráták körében az alábbi képet mutatják:

Pisces 12 faj

Amphibia 9 faj

Reptilia 5 faj

Aves 126 faj

Mammalia 12 faj

Ez a faunakép a további terepmunkák során, illetve táj átalakulás és makroevo-lució révén nyilván változni fog. Már most kiviláglik azonban, hogy állattani és tájképi szempontok alapján is igen jelentős természetvédelmi értéket fedeztünk föl.

Tanyás, kicsi szikes foltjaival, homokos, vizenyős rétjeivel, nagy tavaival, kicsiny, de nagyszámú víznyerő gödreivel, erdőfoltjaival, fasoraival és a mezőgazdasági területek nagy tábláival igen sajátos tájképi és élőhelyi adottságokkal bír Mórahalom határa. Minden ország elsősorban a nemzeti sajátosságokat jelentő természeti értékeit köteles megvédeni. Ezért kötelességünk moratóriumot hirdetni a természetes tavak, tározók, csatornák partmenti régióinak, a mocsárrétek, sömlyékek, a természetközeli erdők, fasorok, természetes gyepfoltok, kunhalmok és a jellegzetes alföldi telepesszerkezet védelmére.

Javaslom a tanyás-mozaikos élőhelyű dél-alföldi terület teljes egészének tájvédelmi körzetté nyilvánítását. Az ökológiai alapelvű tájvédelmi és tájfejlesztési koncepció kidolgozása sürgető feladat! Megoldandó feladat a Nagyszéksóstó állandó vízborítottságának gyors megoldása. Vizsgálni kell a továbbiakban gyorsan szaporodó mesterséges víznyerőgödrök telepítésének szabályozását. Évek óta észleltem az erőteljes víznyerés tragikus talajvízcsökkentő hatását. (Gyümölcsösök száradtak ki a közelben emiatt). A kis izolátumok kutatásán és védelmén túl a teljes egészre ki kell terjesztenünk a vizsgálódást és a védelmet. Ezt a magterületek fokozott védelme, stabilitása és az egész tanyás Alföld, mint európai különleges színfolt védelme igényli, hogy lehetőség szerint tovább őrizhesse élővilágát, mindannyiunk örömére.

IRODALOM

Csongor Győző

1954 Szeged és környéke élővilágának alapvető irodalma. Szeged. Egyetemi Könyvtár kiadványa.

Csizmazia György

1974 A Pusztaszeri Rezervátum és a környező szikesek emlősfaunájáról. MFMÉ 1972/73-1. Szeged, 247-258.

1977 A Zsombói erdő és láprét emlősfaunájának vizsgálata. JGYTF Tud. Közleményei. Szeged.

1981 A dél-alföldi tanyák szerepe a környezet- és természetvédelemben. NATURA. Környezetés Természetvédelmi Évkönyv. Békéscsaba.

1982 A kurgánok (kunhalmok) gerinces állatainak vizsgálata. Múzeumi kutatások Csongrád megyében1982. Szeged, 209-215.

1988 Kisemlősók populációdinamizmusa dél-alföldi izolátumokban. I. Magyar Ökológus Kongresszus előadáskivonatok kötetben. Budapest, 27.

1989 Differenciált természetvédelem. Szeged, A tanács közlönyének várospolitikai melléklete. 4 szám. 26—27.

Nagy lepkefauna

KOVÁCS SÁNDOR TIBOR

Az emberiség nagyon hosszú idő után, csak az egész késői korban jutott el a rovarok tanulmányozásához, amikor megtanulta a méhek és selyemhernyók szolgálatba állítását. Ezek után még mindig évszázadok múltak el, míg észrevették az állatvilág legnépesebb táborát, az egyéb rovarokat. Linné és ellenlábasa, Buffons előtt (akik először rendszerezték az állatokat) alig száz évvel végezték az első tudományos megfigyeléseket. Jelen esetünkben Mórahalom központjától mért kb. 10 km sugarú kör területének, mint élőhelynek sokrétű kutatását tűztük ki célul. Ez a térség nem tekinthető sem földrajzi, sem ökológiai, vagy egyéb egységnek, csupán Ásotthalom, Zákányszék és Domaszék helységeket és környéküket, valamint Bogárzó és Csipak somlyék kisebb tájegységeket öleli fel.

Az eddig készült tudománytörténeti dolgozatok és a gyűjtött adatok azt sugallják, hogy nem volt igény hazánkban, még hobbi-szinten sem e terület lepkefaunájának megismerésére.

Az Alföld utolsó kétszáz évben végbement változását nézve, melyet elsősorban emberi tevékenység okozott, sok értelmetlen, vagy legalábbis nem egyértelműen pozitív beavatkozást találunk. Igaz, hogy a 20. század végén már más fontos dolgok léptek a régiek helyébe. Régebben nem volt fontos kérdés a természetvédelem, csak konvencionális kenyérkérdéseket ismertek. A nagy erdőségek kivágása, a folyók szabályozása és ezáltal a természetes vízháztartás sarkából való kifordítása nagyon kemény és meghatározott irányt szabtak a vegetáció kényszerű átalakulásának. Ez pedig a természetes folyamatok minőségi és időbeli lezajlása helyett drasztikusan gyors leromlást okozott. Nagyban befolyásolta a rovarvilág összetételét, voltaképpen leépülését okozta. Számos olyan rovarfaj élhetett itt háborítatlanul, amelyről ma már nem is tudunk. Nem állítom, hogy véglegesen kihalt fajokról is beszélhetünk, de élhettek itt olyan endemizmusok (bennszülött fajok), amelyeket még számbavételük előtt kipusztítottunk. Egyéb rovarrendekből nincsenek adataim, de lepkék küzül fontos megemlíteni az Oxytrypia orbiculosa ESP. (ez Móra Ferenc száz aranyat érő lepkéje) bagolylepkefaj történetét. Az első példányt Koy Tóbiás (1757—1829), a magyar rovartan, különösen a magyar lepkészet alapjainak megteremtője gyűjtötte valahol Szeged közelében, 1815-ben. A példány nagy kálváriát járt be, míg végül Esper, neves bécsi lepkész nevezte el és kijelölte helyét az akkor ismert rendszertanban. Később hazánk több pontján is előkerült, de azóta valamennyi élőhelyét felszámolták, vagy természetes úton változott meg annyira, hogy századunk első harmada óta már nem gyűjthető. Utolsó példányát 1934. szeptember 19-én gyűjtötték. Hernyója a nőszirmok rhizómáin él endofág módon. Élőhelyei hazánkban a homoki és a törpe nősziromban (Iris arenaria és pumila) gazdag területek voltak. írisz állományunk felmérésére 1981 tavaszán adatokat gyűjtöttem az ásotthalmi Emlékerdőben, mert úgy véltem, hogy ott lenni kell még e kihaltnak vélt faj példányaiból. Egy 50x50 méteres területen 71 virágzó tövet találtam. 1990-ben ugyanezen a helyen csak egy tő volt fellelhető. Ezt a nagyfokú változást a jelentős (az ott lakók szerint közel 3 m) talajvízszint-süllyedés okozta. Ez a folyamat az egyébként is oly leromlott Emlékerdő pusztulását is gyorsítja, utánnevelésre, kis fák sarjadására és egyáltalán az aljnövényzet fennmaradására nem enged lehetőséget.

Nem élhettem a teljesség igényével a tekintetben, hogy ismertessem az itt előforduló valamennyi lepkefajt, ezért azokat szeretném említeni, melyek valamilyen okból feltétlen fontos helyet töltenek be a helyi faunában. Az a 372 faj egy tipikusan alföldi kollekció, soraik között azért találtunk olyan rendkívülieket, melyek nem kis meglepetést okoztak. Észak- és nyugat-európai lepkészek nagyon is számon tartják azt a kis bagolylepkét, amit a közelmúltig alig ismertek, és amelyből 1977 őszén az ásotthalmi fénycsapda fogott egy példányt. A következő évtől rendszeresen előfordul, természetesen nagy ritkaságként. Ez a Noctua haywardi TAMS. Hernyóját, tápnövényét nem ismerjük; ennek felkutatása szép lepkész-fel-adat. Mint minden Noctua, vándorlásra hajlamos az interjecta HB. is, így juthatott el hazánkba. Mindkét faj a mediterránumból származik.

Szép állatunk a sárgaöves Catocala fraxini L., nyárféléken élnek.

Plusia zosimi HBN. a hazai aranybagolylepkék legszebbike, nemrég jelent meg a Kárpát-medencében. Az elmúlt két évben Csipak sömlyéken, továbbá Városi tanyáknál, a Farkas tanya kaszálóján gyűjtöttem példányait. Hernyója a nagyvérfü-vön (Sanguisorba officinalis) él két nemzedékben, de a Kiskezű tanya rétjén, a „Csodaréten", fehérmáj virágon (Parnassia) is találtam hernyóit.

Archiearis puella ESP. főként fehér és rezgőnyáron (Populus leuca és tremula) él, jobbára homokos területeken. Az első meleg tavaszi napon kirepül, helyenként tömegesen.

A világon élő több mint száz Scopula fajból itt tíz ismeretes, fesztávúk általában 15-25 mm. Közülük a 5. decorata DEN. & SCHIFF. a kakukkfű (Thymus serpyllum) állata.

Szemet gyönyörködtető az alföldi turjánosok hamvaszöld állata, a Calotaenai celsia L. Szeptember elejétől október végéig repül. Hernyója a havasi sertefű (Nardus stricta), a pázsitos sédbúza (Aira caespitosa), (esetleg Descampsia és Anthoxantum) félék gyökerein él.

Hazai lepkészek egyik délmagyarországi „csemegéje" az igazán ritkaságként ismert Spudea ruticilla ESP. Kevés helyről és kevés hazai példánya ismert e kis szürke bagolylepkének.

Néhány teljesen különböző igényű faj jól megfér térségünkben. Az Apamea unanimis HUFN. a nyár második felében főleg vízi perjén (Poa aquatica) és fedőnádon (Phragmites communis) él. Mindenütt ritka!

A nyár közepétől útszéleken, tisztásokon virítanak az ökörfarkkórók (Verbas-cum), tápnövényül szolgálnak több csuklyásbagolylepke (Cucullia) hernyójának. A hernyók főleg a virágokat és bimbókat fogyasztják. A színes, rajzolatos, teljesen csupasz hernyók védtelenek a különböző fürkészdarazsakkal és fürkészlegyekkel szemben. Gyakori, hogy egy „fészekalj" összes hernyója paraziták áldozata lesz. A Cucullia lychnitis RAMBUR és a C. verbasci L. Mórahalom környékén is gyakori. Mint valamennyi csuklyásbagoly-lepkefaj (Cucullia), a földben, szövedékükkel átszőtt talajgörgetegben bábozódik. Az imágók a következő évben, de néha 2-3, ritkán 4 év múlva kelnek ki. Ahhoz nem fér kétség, hogy ez a különös életmód a faj fenntartását szolgálja.

A Cuculia asteris DEN. & SCHIFF. őszirózsán (Aster) él, két nemzedékben. Mivel nyáron még nincs virág az asteren, az első nemzedéke annak levelét és fiatal hajtását fogyasztja, a második csakis annak virágát és magtokját fogadja el. Házilag könnyen nevelhető faj.

A Cucullia tanaceti DEN. & SCHIFF. különös jellege miatt bizonytalan helyzetű saját kategóriájában. Eddigi hiedelmekkel ellentétben, valójában északafrikai faj. Valamennyi európai adata egy-egy észak felé behatoló, párhuzamos nyúlványú területnek sztyepeleme. Legfontosabb tápnövénye a gilisztaűző varádics (Tanacetum), melynek virágzatában jól elrejtőzik, miközben táplálkozik.

A Cerura erminea ESP. nyár-nyír (Betula-Alnus) erdők állata. Hazai elterjedési térképek az Alföldről csupán Debrecenből jelzik. Múzeumi berkekben nagy meglepetést okozott néhány éve két tőserdői példány felbukkanása. Magam rendszeresen gyűjtöm, nem sorolom a ritka fajok közé.

A nappali lepkék (Diurna) a zömmel trópusokon élő, és mintegy 2400 fajt számláló busalepkékkel kezdődnek. A hazai 18 fajból itt négyet tudtam kimutatni. A Pyrgus arnoricanus OBTH. csak itt fordult elő. Három nemzedéke repül folyamatosan tavasztól késő őszig. Tápnövényéről és hernyójáról semmit sem tudunk!

A hazai hat Colias fajból négy jelentkezett térségünkben. A Colias croceus FOURC. első nemzedéke délről bevándorolt példányok. Nyár folyamán vándorolva még két nemzedéke repül. Tápnövénye zanót (Cytisus), lucerna (Medicagó) és kerepfélék (Lotus).

Csupán néhány éve él hazánkban a Colias erate ESP. A Kelet-Európától Japánig elterjedő faj pompás sárga szinv altozatdival a legszebb Colias-uak Életmódja és tápnovénye megegyezik a C austráhs-sal: három nemzedéke él heverő patkócímen (Hypocrepis comosa) és koronafürtön (Koromlla varia).

KOVÁCS (sakktábla lepke)

Ali Oxytrypia orbiculosa Esp	Ephesia paranympha L.
Cuculha astens Den et Schiff	Noctua haywardi TAMS
Ammobiota fesüva Hufn	Neohipparchia statuhnus NUFN
Libythea celtis LAICH	Melanargia galathea ssp bugacensis

A földkerekségen elterjedt Libythea nem 12 fajának európai képviselője a celtis LAICH Mmden nagyobb földrészen csak egy-egy faj van jelen, a Palaearktikum-ban csupán kettő Hazánkban 1945-ben jelentkezett Országszerte elterjedt, de sehol sem gyakori Tápnovénye az ostorfa (Celtis occidentahs).

A szemeslepkék kozul a Hyponephele lupmus COSTA az Alföldön mar júniustól repül augusztus végéig A Palaearktikum Arethusana neméből hazánkban is a Dél-Európától az Altáj hegységig elterjedt faj, az A arethusa DEN &SCHIFF repül júliustól augusztus végéig Az előző perje (Poa), az utóbbi csenkesz-(Festuca) feleket fogyaszt.

Területünk legnagyobb szemeslepkéje (60—75 mm) a Hipparchm fagi SCOP főként selyemperjén (Holcus) él.

A csenkész (Festuca), perje (Poa) és nápic v. lengefű- (Aira) feléken egyaránt megélő Neohipparchia statilinus HUFN a leggyakoribb faj itt a szemeslepkék közül. Dunántúlon is meleg de ott meszes talajú helyeken repül nyár közepétől szeptember végéig.

Pompás látványt nyújt lomha röptével a Melanargia galathea L . Hazánknak mmden nagyobb tájegységét más-más alfaja lakja A dél-alföldi populáció, a ssp. bugacensis KOVÁCS, talán a legnagyobb Melanargia Európában A hímek általában két héttel korábban jelennek meg, mint a jóval nagyobb sárgásabb nőstények A sakktáblalepke néven ismert faj lóperje (Phleum), selyemperje (Holcus) és egyéb fűféléken él Június végi alkonyatkor gyakori látvány hogy párok kopulában repkednek, alacsonyan fűszálak között.

Mordhalom és térsége lepkefaunájának felkutatása értékes információkhoz juttatta hazánk faunisztikusait, talán ökológusait is, de mindenképpen gyarapítja a térség természeti értékeinek megismerését.