TELEPÜLÉSTÖRTÉNET

Régészeti leletkataszter

SCHEFFER KRISZTINA

Mórahalom határából és a vele közvetlenül szomszédos területekről a szegedi múzeum régészeti gyűjteménye az alábbi leleteket őrzi:

A legnevezetesebbek a nagyszéksósi és a bojárhalmi leletek. A nagyszéksósi Bálint tanyán 1926-ban és 1934-ben folytak ásatások, és összesen 39 db aranytárgy és sok más tárgyi emlék került a múzeumba, közöttük ékkő-berakásos csatok, szíjvégek, veretek találhatók. A lelőhely 1950 óta Röszke határába esik.

A bojárhalmi  leletben  a  főkötődíszektől  a  lábbeli-veretig megtalálható fejedelemasszony öltözetének valamennyi ezüstdísze (összesen 272 db). A leletet — rendkívüli gazdagsága és szépsége mellett — az teszi jelentőssé, hogy ennek alapján lehetett először rekonstruálni a honfoglalás kori magyar női viseletet. Bojárhalmot az 1970-es években elhordták, így már csak a neve él. A lelőhely Domaszék határában fekszik.

Mórahalmi ásatások (1906. márc. 30.)

A múlt esztendő nyarán Mihálffy Ferenc alsóközponti kántor egy kis agyagedényt, s egy Licinius-féle bronz érmét juttatott hozzánk, amelyek földmunka közben csontváz mellől kerültek napfényre Vecsernyés Lőrinc tanyai gazda Mórahalom 496. számú tanyáján. A tárgyakat beküldő kántor később jelentette, hogy a terület megásásra érdemes lelethelynek tetszik, s a föld gazdája a különben behasználatlan föld megásatását szívesen megengedi.

Részben az időjárás, részben könyvtári tennivalók miatt csak e hónap 26-án jutottunk oda, hogy a múlt évi régészeti államsegély maradékával kimehettem ásatni a Vecsernyés-tanyára. A hely alsóközponttól kocsin mintegy félórára esik, a környéken több domborodás van, „partos hely", amelyek közt, mint mondják a Vecsernyés-féle domb volt a legnagyobb, melynek tetejéből azonban már sokat lekubikoltak. A part keleti, északi és nyugati oldalát semlyék veszik körül, amely nyáron mindig kiszárad. A szomszédos dombon, Orosz Mihály bérföldjén — az egész mórahalmi kapitányság a város földje — a múlt esztendőben szántás közben egy kocsiderékra való embercsont kerülközött ki és tömérdek vastag edénytöredék, melyekre azonban ügyet sem vetettek. Valamivel odébb délnek, van egy száz lépés kerületű domborodás, most szinte szántóföld, — ebből az Orosz Mihály állítása szerint egész ócska-piac került már elő, de ami előkerült, szokás szerint el is kallódott. Vecsernyés Lőrinc állítása szerint a tanyaház keleti végében lévő szántás megásása is kifizetné magát, mert ott is sok csontot vetett már föl az eke. Mintegy 1000 lépéssel odébb északkeletnek, ezelőtt vagy tizenöt évvel dűlőút-nyitás közben kettévágtak egy dombot a városi mérnökök, s a szemtanú állítása szerint ott is embercsontokra találtak, később pedig az ott lakozók annyi gyöngyöt, hogy az egész környék gyereknépe azzal játszott. Persze minden elvesződött, s így csak a szóbeszédből következtethettünk, hogy az őskorban is megszállott hely volt ez a tájék, talán lakottabb, mint ma. Emellett bizonyítanak a központon 1903-ban tartott ásatásom eredményei is (vö. R. N. 31/1903) a kenyérvári dombi leletek, melyek hasonló stílusúak az alább következőkhöz.

Vecsernyés gazda úgy meséli, hogy tavaly nyáron valami vermet ásott a tanyája előtt húzódó part déli lejtőjén, s akkor lelt először két kis agyagbögrét 30—40 cm mélyben valami csontok közt, s egy darab régi pénzt. Az egyik bögrét, a cifrábbikat, amelyen „bütykök voltak", elhányta a kisunokáj a, a másik a pénzzel együtt bekerült hozzánk, s ennek alapján tartottuk az idei ásatásokat.

Mivel odakint most van a tavaszi munka dandárja, félnapi kilincselés után bírtam nagy nehezen négy napszámost keríteni, akikkel aztán márcz. 26-tól 28-ig megásattam a dombból vagy 250 négyzetméternyi területet. Hideg esőben s ez esőnél is kellemetlenebb goromba szélben dolgoztunk, amely fújta, sodorta a homokot, s a legvilágosabban megértette velünk, hogy mért kellett néhol két méternél mélyebben lemennünk, míg az eredeti fölszínt megtaláltuk, amelyet századokon keresztül vastag réteggel hordott be a szél. Máshol éppen így eltakarította a homokot, úgy, hogy a csontokat már az első ásónyomra megtaláltuk. Annak bizonyítására hozom ezt föl, hogy a homokon való ásatáson mélységi számadatai mily megbízhatatlanok. A legnagyobb mélység, amelyben csontokat találtunk 320, a legkisebb 50 cm volt.

Összesen 12 csontvázat találtunk, a múlt nyáron véletlenül előkerülttel együtt tehát összesen 13 sír volt a halomban. Az ásatást azon a helyen kezdettem, ahol Vecsernyés a leletre bukkant, a domb déli lejtőjén, s az első két nap fölásattam az egész déli és keleti oldalt, harmadnap minden eredmény nélkül kémlőárkokat húztunk az északi és nyugati oldalon. 2 méteres behordásokon alul találtuk meg az eredeti felszínt, sárga futóhomokot, melyet — keménységéből, s ke veretlen voltából következtetve — emberkéz soha nem bolygatott.

A temetkezés, úgy tetszik, rendszer nélkül történt. Két sír közt néha nem volt nagyobb távolság 80 cm-nél, máshol az egyiktől 4 méterre találtuk meg a másikat. A korban a szokott K—Ny irányban kinyújtoztatva feküdtek, egy volt féloldalt fektetve. A csontokat igen elette a föld, bordákat, csigolyákat alig találtunk, újjcsontot egyet sem, a koponyacsontok is igen mállottak voltak. Valamikor talán a víz szolgálhatott fel ennyire, s ez korhasztotta el a csontokat. Hiszen a halom keleti lejtőjén másfél méter mélységben most is felfakadt a víz. Ez lehet a magyarázata annak is, hogy a homokot sok helyen vörösre festette a vasrozsda, de egy késen kívül, mely a domb közepe táján kerülközött ki, semmi vastárgyat nem találtunk. A csontok korhadtsága következtében azt se lehetett meghatározni, férfi, vagy nőhalottat fektettek-e ezekbe a sírokba, melyek kétségkívül népvándorláskoriak. A kormeghatározásnál a Licinius-féle érem (317—325 Kr. u.) nem igen vehető tekintetbe, mivel magánosán volt, s lehet, hogy véletlenül keveredett oda, ha egyáltalán innét való, s a gazda előadásának teljes hitelt lehet adni.

(MFM Régiségtan Napló 1.1903-1906)

Móra Ferenc

A tanyák településtörténete

JUHÁSZ ANTAL

Mórahalom kis darabkája a tágas határú városokkal, egyre terebélyesedő falukkal és szétszórtan vagy dűlőutak mentén tanyákkal megtelepült Duna—Tisza közi tájnak. Aki ismeri e vidék településformáját, a tanyák melletti szőlőkkel és gyümölcsösökkel, az akácok, eperfák meg a tanyaudvarok és semlyékek nyáron zöld foltjaival, újabban a szaporodó fóliasátrakkal, valószínűleg ritkán gondol arra, hogy ez a sokrétűen hasznosított mezőgazdasági táj három-négy évszázaddal ezelőtt, néhol még egy százada is, pusztaság volt, ahol — legfeljebb — állatokat legeltettek. Kik települtek meg a kisebb-nagyobb tavakkal, jó füvű rétekkel tagolt homokpusztán? Mire használták a földeket, hogyan vertek gyökeret irdatlan messze a várostól, falutól? — e kérdésekre kíván választ adni ez a fejezet.

A vizsgált területen és közvetlen környékén — pl. Bojárhalmon, Nagyszéksóson, az ásotthalmi Templomdombon — a régészek több értékes sírleletet, templommaradványt tártak föl. Most nem ezekkel foglalkozunk, hanem az élet, az emberi megtelepedés írott és térképeken ábrázolt nyomait keressük — azokat a nyomokat, melyeket a 19—20. századi tanyák korai vagy közvetlen előzményeként értelmezhetünk.

1. Település a 16. századi szállásoktól a 19. század közepéig

Mórahalom mai területét ismereteink szerint a 16. század második fele óta — de valószínű, hogy régebben is — Szeged város polgárai birtokolták. Móra puszta neve a szegedi szandzsák 1570. évi összeírásában bukkan föl először, s akkor már „Szeged város lakosai birtokában" volt. A török adóösszeírók 11 „szállás"-t vettek jegyzékbe: Arani Berta, Bakóc (Bakos) András, Baracsk Berta, Barana (Baranya) János, Barana Lázár, Bika Tamás, Fábián Balázs, Rác Berta, Somogyi Lukács, Szunogi (Szúnyog) Miklós és Varga Miklós szállását.1 A szállásokon tartott szarvasmarha-állományt 1400-ra becsülték, amiből arra következtetünk, hogy száz vagy annál több szarvasmarhát tartó, módos birtokosoknak voltak szállásaik a pusztán.

Ugyanez az összeírás Szeged város saját tulajdonú pusztáin 118 szállást vett jegyzékbe, és az ottani szállástulajdonosok között szerepel Babarcs (pontos olvasatban Babarczi) Márton, Császár János, Császár Péter és Szécsi Ferenc neve.2 A megnevezett családok ismert, terebélyes szeged-alsóvárosi, illetőleg alsótanyai „nemzetségek" és napjainkban több ágazatuk épp Mórahalom határában él. Valószínű — bár írott források híján még nem bizonyított —, hogy a ma itt élő Babarcziak, Császárok, Szécsiek a több mint négyszáz évvel ezelőtt a területen szállást birtokló, akkor még Szegeden élő gazdák leszármazottai.

Az összeírásban az is olvasható, hogy a Szeged környéki pusztákon „a régi idő óta ,szállás'-nak elnevezett majorságokat létesítettek, ott szántanak-vetnek, rétet kaszálnak és állataikat télen-nyáron legeltetik..."3 Igen fontos annak az említése, hogy a pusztákon nem csupán legeltetés és szénagyűjtés folyt, hanem a szántó-vető földművelés is kezdetét vette. Más török kori adatok ismeretében föltételezzük, hogy a szállások körüli földek művelése még nem volt nagymértékű és jelentős, de mindenképpen kiemelést érdemel, hogy a török hódoltság első időszakában a szegediek által bírt pusztákon —  az állattartás mellett — egyes földeket szántottak-vetettek is. Több egykorú oklevél bizonyítja, hogy a török igazgatás elismerte a szállások egyéni birtoklását és az ott nevelt állatállomány nagysága szerint megadóztatta a birtokosokat. A 16—17. században Kecskemét és Nagykőrös határában olyan, „mezei kert"-nek, „kert"-nek nevezett gazdasági telepek létesültek, ahol a gazdák jószágállományát télen takarmány ózták, s körülöttük tavasztól mezei gazdálkodás folyt.4 A16. század végi szegedi „szállások" bizonnyal a kecskeméti és nagykőrösi „mezei kertek"-hez hasonló, elsősorban állattartó, kis részben földművelő gazdaságok voltak. A szállások építményeiről sem a török adóösszeírás, sem más egykorú forrás nem árul el semmit, de a Duna—Tisza közi „mezei kertek"-kel való hasonlóság alapján úgy véljük, hogy a szállásokon is készítettek a jószágoknak és a rájuk ügyelő embereknek fedett építményeket.

Móra puszta pontos kiterjedése nem ismert, ám azt tudjuk, hogy névadója a szeged-alsóvárosi származású Móra-család volt, amelynek egyik sarját, Móra Balázst az 1660—70-es években három ízben is Szeged főbírájává választották. A család birtoka minden bizonnyal a szintén róla elnevezett „Móra halom" homokdomb környékén volt, melyet a szegedi térképek 1747-től a közelmúltig kivétel nélkül föltüntetnek. A puszta szállásairól a török hódoltság idejéből újabb oklevél eddig nem került elő. Lehetséges, hogy a tizenöt éves háború (1591 —1606) hadjáratai elpusztították a szegediek szállásait — éppúgy, mint a közeli Szer mezővároskát és több más falut.

A 18. század első évtizedeiben Szeged városa királyi adomány levéllel kapta meg több elpusztult középkori falu és környező puszta birtokjogát. A Móra halma elnevezésű puszta 1730-ban került Szeged birtokába, a szomszédos Buzgány halma, Pap halma, Kántor semlyékje, Csikós semlyékje, Engi homokja pusztákkal együtt.5 Ettől fogva Móra halma puszta Szeged szabad királyi város határának szerves része, ahol a földek birtoklásától a peres ügyekig az ottlakók mindennapi életét a városi tanács határozatai szabályozták, ebből következik, hogy használatát és benépesedését az egész szegedi határral összefüggésben, annak részeként kell vizsgálnunk.

1. ábra. Szállások Mórahalom és Madarászta kornyékén Részlet Szeged határának 1747. évi térképéről. A térképet először Reizner János közölte. 1899-1900 Újabban lásd Szeged története 2 (1686-1849) Szeged, 1985., Juhász Antal 1989.

Szláv eredetű puszta szavunk a 17—18. században olyan nagy kiterjedésű füves térséget is jelentett, amely a középkorban lakott, művelt terület volt, de a török alatt elnéptelenedett, s műveletlenné vált. Ezt a jelentést fejezi ki a középkori Szer 17. századi Puszta Szer megnevezése. Ezeket a földeket a korabeli iratok latinul praedium (prédium) néven említik. Mint az 1570-es török defter bizonyítja, Móra, Móra halma is elszórtan állattartó szállásokkal megült, itt-ott szántogatott területből vált a hódoltság alatt műveletlen pusztasággá.

A török után a szegediek a város határában szabadon foglalhattak földet. Mindenki annyit foglalt, amennyit állatai számára hasznosítani, illetve megművelni bírt, csak a földfoglalást be kellett jelentenie a város tanácsának, amely — ha nem ütközött más birtokos érdekével — azt jóváhagyta és törvényesítette. A tanács 1729-ben Bité János és Börcsök István polgároknak engedélyezte, hogy „a Mórahalmának nevezett dombocskán belül (...) juttatott föld vagy kaszáló, általában Szállásnak nevezett házak birtokba vehetők. "6 A török utáni évtizedekből ez az első írott adalék Mórahalma körül fekvő kaszáló, illetve szállás birtoklásáról.

Hogy nem csupán Bité János és Börcsök István gazda bírt szállást a „Móra halom" elnevezésű domb körül, erről az évek múlásával egyre több följegyzés bizonykodik. A Szegeden lakó Farkas János 1747-ben testamentumot tett, amelyben ingó és ingatlan javai között említi: „Vagyon két Telek Földem, edgyik Mórában, az másik pediglen Dékány fájában..." Nemes Pálfy József pedig 1765-ben úgy végrendelkezett: „Móra halmánál Szűcs János és Rósa Ferencz Uraimék szomszédságában lévő Telekben (...) Successorimnak (= örököseimnek) egyenlő pozíciójuk légyen."7

1747-ben Szeged külterületéről alapos térkép készült, amely a határban 137 „tugurium"-nak nevezett szállást, illetőleg szállási épületet tüntet föl. Az utak, halmok és a nagyobb vízállások jelölése lehetővé teszi, hogy megállapítsuk: a mai Mórahalommal azonosítható területen az 1740-es években 18 szállási épületegyüttes állott (1. 1. ábra). Madarásztótól a város felé fekvő területen 5, a tótól északkeletre 2, a tó nyugati partján szintén 2, Móra halom körül 4, végül a Kántor semlyék felé (a mai Ásotthalom felé eső területen) 5 szállás épült. Madarásztótól délre, a Szabadkára vivő út mellett már állott a csárda (diversorium) épülete.

Az 1760—70-es évekből újabb kaszálóbirtokosokról van tudomásunk. Szűcs János szeged-alsóvárosi polgár végrendeletéből idézem: „Az Csorda Járás Szélbe vagyon egy Teleken, és vannak Szántó fölgyeim is, mellyeket az fiaim arendába tőlem bírnak..." (1769). A Csordajárás a szeged-alsóvárosi pusztának a Móra halomhoz közeli, vele határos része volt (1778). Kószó Gáspár 1771-ben így rendelkezett: „Kiss Széksós mellett az Kószók szomszédságban lévő Telekjeimet, hagyom Kószó Mihály és Jacob fiaimnak..." Kószó Mihály 1774. évi végrendeletéből: „Vagyon mégh az Széksósnál levő Telekem, a mellyet Négy fiaimnak egyelő képpen hagyom, hogy holtom után bírhassák." Vér Ferenc gazda 1778-ban végrendelkezett: „Madarásztó Kaszáló földemet, mely Vagner Gottlieb és Kraller Antal Successoroknak földei között vagyon helyheztetve, akarom, hogy négy Leányim, egy Gyermekem

között úgy osztasson... "8

A mezőgazdaság és a határhasználat török utáni újjászerveződésétől az 1770-es évekig tehát a következő családok birtokoltak kisebb-nagyobb földet Móra halom, Madarásztó és Széksós környékén: Bité, Börcsök, Farkas, Pálfy, Szűcs, Rózsa, Kószó, Vér, Kraller, Wagner. Minden birtokos nevét nem ismerjük, mivel a különböző összeírásokban nem jegyezték föl, kinek melyik határrészen volt földje. A Bité és a Börcsök családról bizonyosan tudjuk, a Kraller és Pálfy nevű birtokosról más forrásból következtetjük, hogy földjükön házak is voltak.

A végrendeletek és más iratok a birtokba vett kaszálót leggyakrabban „telek"-nek említik. Pl. „Kara Telekje nevű kaszáló földet..." (1733). A kaszáló gyakorta a telek jelzőjeként is szerepel a végrendeletekben, pl. „Vagyon egy Kaszálló féli Telekem mindgyárt Ásotthalomnál Rosák szomszédságában..." (Ör-dögh Mihály végrendelete, 1770); „Vagyon egy Kaszáló Telekem, aki es ősi Joszágh..." (Rózsa Ferenc végrendelete, 1776.)9

A telek a szegedi nép nyelvében az a hely, amit a jószág mögteleköl, vagyis

megtrágyáz. A telek vagy telekrakás szó trágya, trágyadomb értelemben ma is használatos. Ily módon a szegedi kaszálók telek megnevezésében e földek eredeti rendeltetése rögződött: az, hogy ott állatokat tartottak, teleltettek, amelyek után telek vagyis trágya halmozódott föl.

A 18. század első évtizedeiben a telekkel azonos jelentésben használták a szállás szót is: „A minémű... villongás eset vala (...) bizonyos Telek, avagy Szállás eránt melly ugyan Mórán belől Nemes Városunk határába esik, és Süveg Réttyének neveztetik... "10 Itt a szállás földet jelent, de az 1729-ből idézett tanácsi jegyzőkönyv „szállásnak nevezett házak" foglalását engedélyezi — tehát a szállás szót használták földterület és a földön emelt épület jelentésben is.

Az 1770-es években Szeged városa határfelmérést készíttetett Ballá Antal földmérő mérnökkel. Az 1778-ban elkészült térkép kitűnően ábrázolja a határ használatát, a kaszálók birtoklási viszonyait és a kaszálókon való szállásépítés lassú, fokozatos kibontakozását. Vizsgálódásomat természetesen az alsóvárosi kaszálóknak arra a részére szűkítem, amelyre Mórahalom mai határa kiterjed (2. ábra).

Nagy Szék Sós, Kis Szék Sós, Madarászta mellett és Ásott Halom felé hatalmas, több száz holdas kaszálók terültek el. A legmódosabb kaszálóbirtokosok közül a vizsgált területen és közvetlen környékén Liszka János nemesnek, Rósa Antal és Tóth-Szücs János cívisnek, Dugonics Ádám és Kraller János tanácsbeli úrnak volt földje. Kisebb kaszálók Móra Halom körül, ettől délre és a Madarásztó északi, nyugati mellékén voltak, ami az első foglalás óta történt telekosztódásokkal magyarázható. Szállási épület 26 kaszálón található, ezek közül 14 kaszálótelken két vagy több épület állott. Általában a nagyobb kiterjedésű kaszálókon épültek szállások.

Szeged környékén néhány évvel Ballá felmérése után, 1783—84-ben végezték a II. József által elrendelt I. katonai adatfelvétel munkáját. Utóbbi térkép is föltünteti a szállásokat, de nem lehet megkülönböztetni, hogy a közeli térképjelek egy szálláshoz tartozó épületeket, vagy éppen két szomszédos szállás épületeit jelölik, ezért a szállások számát ennek alapján lehetetlen pontosan meghatározni. A József-kori katonai térkép viszont kitűnően mutatja a szállásokkal megült határt behálózó utakat, a vízállásokat, a homoksíványokat és föltünteti néhány szállásbirtokos nevét. A Balla-térképpel összevetve jól azonosítható Madarásztó mellett Dugonits (Ádám) szállása, attól nyugatra „Klaler" (helyesen Kraller) birtokos bekerített majorja, és új a „Tsomango" (Csamangó), Babarci, Szabó, Süveg Ferenc, „Sarkán" (Sárkány), „Volfurdi" (Volford) családnév feltüntetése (3. ábra).

Dugonics Ádámnak, aki 1790—1796, majd 1804—1806 között Szeged város polgármesteri tisztét töltötte be, Madarásztó mellett 288 holdas szállása volt, amelyen 1813-ban a következő épületek és építmények álltak: ház (benne 2 szoba, 2 konyha, kamra, lóistálló és szekér- vagy kocsiszín), földpince, tyúk-, baromfi- és disznóól, szénásakol, juhistálló, rovásos kút gémmel. A szállást 1813-ban „338 válogatott bürgejuhával és 131 tokjuhhal" három esztendőre bérbe adta Szűcs Sajtos Jánosnak.11

2. ábra. A szeged-alsóvárosi kaszálók vagy szállásföldek egy része és a Csordajárás belső része 1778-ban. Részlet Ballá Antal térképéről (MFM). A szállásföldeken jól kivehetők az épületek és a nagyobb, körülhatárolt négyszögű területek, melyeket akioknak tartunk.

Kraller János a 18. század végén Szeged legvagyonosabb cívisei közé tartozott, 1800-ban 600 holdnyi szállásföldje volt a ma is Kraller néven emlegetett határrészen. A családnévvel (Kraler) megjelölt területen Ballá térképe és a József-kori felmérés egyezően bekerített majort tüntet föl, amely már az 1747. évi térképezés idején is létezhetett. Az állattenyésztés mértékére jellemző, hogy 1794-ben 1200 juha volt a közlegelőn.12

3. ábra. A Maduiuszto t-i  Móra halom környéki szállások es a honwkbutkas alsóvárost puszta az I. katonai térképen (1783).

Volford Györgynek 358 holdas birtoka volt az alsóvárosi kaszálóknak ma nagyobbrészt Ásotthalom határába eső területén. Ő maga bíró. majd polgármester, egy családtag (Volford József) polgármester volt a 18. század végén, Kátser András ugyanakkor 334 holdas kaszálót bírt. A módos család nevét máig őrzi a Gácsér dűlőnév.

A Halászka nevű határrészen (a mai belterülettől Zákány felé fekvő területen) a 19. század elején Pálfi Tamás Ferencnek 86, Szüts Józsefnek 90, a Makra testvéreknek 120, Tanáts Józsefnek 133 holdas kaszálója, a kisebb birtokosok közül a Babarczi testvéreknek 10—25, a Huszta testvéreknek 18—26 holdas kaszálójuk volt.13

Ballá Antal térképét vizsgálva föltűnt, hogy számos kaszálón az épületeknél nagyobb, négyzet vagy téglalap alakú jeleket alkalmazott (2. ábra). Mit jelólt ezekkel az épületektől jól megkülönböztethető kis négyszögekkel a térképész?

A szállások rendeltetéséből indultam ki. Tálasi István írta a Kiskunság állattartását tárgyaló monográfiájában: „Első szállásaink vagy tanyáink, a szétszaggatott rideg jószág téli takarmányozását célozva, igen egyszerűek és kizárólag állattartó jellegűek voltak ... a szállásokon a jószág akolban, szárnyék mellett tartózkodott, a béresek pedig gunyhókban tanyáztak." Balogh István egy 1770-es évekbeli debreceni összeírást elemezve arra a következtetésre jutott: „A szállás eredeti rendeltetésű tartozékainak az aklokat kell tekintenünk..." Újabban Szenti Tibor a 18. századi hódmezővásárhelyi becsüjegyzőkönyvek elemzése során 151 szállásról 121 aklot — közöttük számos megnevezett marha-, ló-, juh-, sertésakolt — mutatott ki.14

A néprajztudomány megállapítása szerint az akol „korlátfákkal, sövénnyel, deszkával, garádáal vagy még szilárdabb falazattal körülzárt, rendszerint négyszög alaprajzú kerített terület (...) szarvasmarhák, lovak, juhok és sertések egykor téli, újabban nyári építménye."15 A teleltetésre szolgáló aklok tanyák mellett, kaszálók szomszédságában, erdőkben állottak.

A18. században a szegedi kaszálók elsődlegesen a jószágok téli takarmánybázisát és teleltetését biztosították, így gazdáik ennek a rendeltetésnek megfelelő építményeket építettek. A közeli és távolabbi alföldi városok határában erre a célra aklok szolgáltak. Az egyidejű szegedi iratanyagban akolról eddig kevés adat került elő: a Város szállásának 1799. évi becsüjében — az istálló után — szerepel egy „nagy akol két fiókkal, kinek oszlopai kemény, a többi fenyőből készült..." Kolb Ferenc cívis felsővárosi szállásán pedig 1788-ban „marha akol", „sörtés ól", juh „isztronga" és szénáskert került a vagyonleltárba.16 Akol tehát volt Szeged határában is. Jóllehet még kevés a bizonyító hitelű adat, a formai egyezés és funkcionális párhuzamok alapján az említett térképjeleket marha- és juhaklokkal azonosítjuk. A 26 szállási épületegyüttes közül 9 mellett volt akol (egy kaszálón 2 akol is!) és két Kis Széksós melletti kaszálón csak akol készült a jószágok egybentartása és teleltetése céljára. Úgy látszik, hogy a 18. század vége felé a szállástartó szegedi birtokosok nagyobb része jószágállományát már födél alatt, istállókban teleltette.

A szegediek szántóföldjei a város közelében fekvő, jó minőségű feketeföldeken voltak, de már a 18. századból említik némely kaszálók fölszántását: „... hallotta a Tanú kicsoda (...) hatalmassan Szántotta és vetette Barátok, vagyis Sárkány nevű Telekjéf 17 — jegyezték föl 1732-ben arról a másként Sovány fája, Sövény fája (1778) elnevezésű telekről, amely Móra halomtól északnyugatra (ma Zákányszék határa) feküdt. Bálint Sándor idézi a szállási földművelés egy másik korai bizonyítékát: „1764: Szállására Zákányba nyomtatóra vitetett egy nagy pej kancza lovat..."18. Ehhez csak egy példát teszünk hozzá: Dosics György szenátor ásotthalmi kaszálóján 1817-ben 160 kereszt „búzabul való szalmát", 18 vontató árpaszalmát és 24 vontató zabszalmát találtak, ami eléggé számottevő gabonatermelésre mutat.19 A kaszálók feltörése fokozatosan haladt, amit a népesség növekedése és a feketeföldi szántók elaprózódása tett szükségessé.

A kaszálókon fekvő homokdombokon pedig egyes birtokosok már az 1760-as évektől szőlőtelepítésbe fogtak. Vedres István, a város neves földmérő mérnöke írta 1799-ben:

„Szőlleim is itten vannak, de pusztulni Kezdenek, s hasztalan homokra vágyódni, Ahol is harmincöt esztendőktül fogva Bakkhusom gyümölcse virít szaporodva.. ."20

Az 1778. évi határtérkép a városhoz közelebbi kaszálókon — a mai Domaszék és Röszke területén — jelöl négy homoki szőlőtelepítést. Vizsgált területünkön a Kisszéksós és Madarászta között, valamint a Nagyszéksóstól Móra halom felé fekvő partos homokföldeken, az 1810-es évektől tűnnek föl nagyobb szőlőtelepek. Miután a szőlőt homokhalmokon telepítették, melyeket kaszálóként, legelőül vagy szemtermelésre kevéssé tudtak hasznosítani, a tanyai nép ezeket a kisebb-nagyobb halmocskákat högynek nevezte. Ezeket a homoki szőlőtelepítéseket, amelyekben néhol csak 30—40, másutt több száz birtokosnak volt néhány száz négyszögöltől pár holdig terjedő szőleje, a szegediek századunk közepe tájáig, az idősebbek szinte napjainkig högynek, szőlőhögynek emlegették. A szőlőhegyeket általában az első telepítő családjáról nevezték el, pl. Kószóhögy, Tanácshögy, (némelykor Tanácsok hegyének írják!) Farkashögy stb. A szőlők gondozása éa kaszálók feltörésével, művelésével járó mezei munkák a korábbinál több kinti tartózkodást követeltek, ezért újabb és újabb szállások épülését serkentették, ahol a különben városban lakó tulajdonosok és családjuk tagjai egyre több időt töltöttek kinn.

Az egykorú iratokban — amelyek bizonyára az egyidejű szóhasználatot tükrözik — az 1810-es évektől bukkan föl a kaszálókon, szállásföldeken lévő épületek tanya megnevezése. 1814-ben „szálláson levő tanyákról" írnak, 1817-ben egy vagyonos polgár hagyatéki leltárában „térségesebb kaszáló" szerepel és azon „egy tanyai épület, mely egy szobából, 1 konyhából, egy ló istállóból és egy kútból áll". 1826-ban Kószó József „ősi Kaszáló földemen lévő Tanyai épületeim"-rő\ tesz testamentumot.21 Még számos példát sorolhatnék, de ennyi is egyértelműen bizonyítja, hogy tanyának a szálláson vagy kaszálón megépített házat, istállót és más építményeket, illetőleg azok együttesét nevezték, tehát ugyanazokat az épületeket, amelyeket a 18. században és olykor még az 1800—1810-es években is szállásnak, néha szállási háznak említettek.

A tanya szót Szegeden a 18. században is használták, de más jelentésben mint az 1810-es évektől. 1723-ban a gulyások esküjében így fogalmaztak: „... Tanyámon senkit Gazdáimon kívül vagy kiknek Marhái előttem járni fognak, azokon kívül megh nem szenvedek, oda mást bujtárjaimon kívül nem is eresztek. "22 A kifejezés itt pásztortanyát jelent, amely különbözött a mezei gazdák egykorú szállásaitól. A pásztorok hajlékai a közös használatú pusztán, míg a szállások magánbirtoklású földeken épültek. Másrészt a pásztorok tanyája rendszerint ideiglenes, egy-egy esztendeig szolgáló építmény, a szállás pedig állattartásra és lakásnak készült tartós épület volt.

A 18. század végén már nem ritka a szállásán kint lakó szegedi gazda, aki a mezei munkavégzés idején munkabíró családtagjaival hónapokon át kinn tartózkodik. Számuk egyre nő. 1831-ben Müller Ferenc kapitány jelenti, hogy „a szállással bíró gazdák házaikat rész szerént üressen hadják, rész szerént ollyan özvegy asszonyokat vagy elöregedett ügyefogyott embereket fogadnak zsellérüknek, kiket sem patrolban rendelni sem katonát kvártélyban hozzájuk adni nem lehet. "23

A város tanácsa a közterhek arányos megosztása végett elrendelte a szálláson lakó gazdák összeírását. Sajnos, az összeírás nem került elő, így nem ismerjük azokat a családokat, amelyek az 1830-as években már széksósi, madarásztói, mórahalmi tanyájukon laktak — legalábbis az esztendő nagyobb részében. Viszont ebből az időből a szegedi múzeum és a levéltár őriz egy igen alapos kataszteri térképet, amelyről a szegedi tanyák száma, jellege, a tanyás település térhódításának üteme megállapítható.

A térképet Giba Antal mérnök készítette az 1836—1842 között végzett felmérések alapján.24 A gondosan megrajzolt külterületi térképszelvényeken másmás színezéssel jelölte a szántóföldeket, a kaszálókat, a szőlőket és a legelőket, föltüntette a szikes tavakat, az időszakosan vízjárta semlyékeket, a homokbuckákat, az utakat, a földek telekkönyvi (helyrajzi) számát és a határ minden egyes épületét. Jól megkülönböztethetők a szegedi határ övezetei: a város körüli belső legelők, a jórészt feketeföldi szántók, a kaszálók homoki szőlőhegyekkel és a puszta, vagyis külső legelő. Tanyák kizárólag a kaszálóövezetben és az ott telepített szőlőhegyekben épültek. Szeged szántóföldi övezetében tanyák sem addig, sem később nem települtek, hanem néhány dohánykertészség létesült — Röszke, Szentmihálytelek és a Rácok szállása vagy Rácz Kertek a Fehértó szélén —, melyek zárt, faluszerű telepet alkottak. A kaszálóövezetben 1465 tanyát, a homoki szőlőkben 327 tanyát, illetve csőszházat számoltam össze. Ismert, hogy a város határa két, területileg elkülönülő egységre: alsó városi és felsővárosi részre tagolódott, melyek közé az 1718—19-ben jász családokkal benépesített Dorozsma és terjedelmes határa ékelődött (4. ábra). Az alsóvárosi határrész kb. kétszer akkora volt mint a felsővárosi, és benépesültsége is azzal arányos: kaszálóföldjein 902 tanya, a szőlőkben 250 tanya és csőszház állott.25 A térképről kirajzolódik, hogy Szegeden egy kiépült, a városhoz közeli határrészeken a későbbi telítettséget megközelítő tanyai településhálózat bontakozott ki az 1830-as évekre. Tegyük hozzá: ebben a kaszálóföldek szántás-vetésének is szerepe volt. A térképpel közel egyidejű, 1845. évi forrásból ugyanis tudjuk, hogy a kaszálók egyötödét már művelték, ami együttvéve 15 ezer hold volt — nagyobb mint a feketeföldi szántóföldek területe! A bevett szokás szerint még kaszálóknak nevezett területen tehát földművelő és állattenyésztő tanyás gazdálkodás folyt, és csaknem minden egyes tanyához kisebb-nagyobb, hegybeli szőlő is tartozott.

Ebbe a határhasználati rendszerbe illesztve kell jellemeznünk Mórahalom területének egykorú benépesedését és tanyáit. 1840 táján a mai Mórahalom határának nagyobb része, kb. 70%-a az alsóvárosi kaszálóövezetben — a földek vegyes használatát tekintve pontosabb úgy fogalmaznunk: tanyaövezetben — feküdt és kb. 30%-ára terjedt ki az alsóvárosi puszta (4. ábra). Későbbi kimutatásokból tudjuk, hogy a puszta Belsőjárásnak vagy Belső csodajárásnak nevezett része meghaladta a négyezer holdat, ami a több mint 14 ezer holdas mai határnak 30% -a.

Giba térképének gondossága és a későbbi szegedi kataszteri térképekkel való összevetés lehetővé teszi, hogy pontos képet adjunk a mórahalmi határ tanyáiról, 1836—1840 tájáról. A kaszálónak nevezett, kisebb részben már fölszántott földeken 188 tanya épülete, illetve épületegyüttese állott, az alábbi területi megoszlás szerint:

Legsűrűbben tanyásodott Nagy- és Kis-Sziksós környéke, amely a mai településhatárnak Szegedhez legközelebb fekvő része. Miután a szállásföldet birtokló parasztcsaládok a városból, pontosabban Szeged-Alsóvárosról települtek ki földjükre, egyfelől kézenfekvő, hogy a tanyafejlődés első időszakában ezeket a földeket ülték meg. Ez a határrész 14—16 km-re esik a várostól, ezért a városból való naponkénti kijárás sok időt igényelt, s mindenképp célszerű volt, hogy a gazdaság központját fokozatosan a tanyára helyezték át. Itt kis földeken is épültek tanyák.

A Nagy-Sziksós—Móradomb között húzott vonaltól északra, a zákányi határig terjedő terület legalább kétszerese az előzőnek. Tanyasűrűsége valamivel kisebb, mint Széksóstó környékéé, ami részben azzal magyarázható, hogy arra több volt a nagy kaszálóval rendelkező birtokos: pl. a Babarczi, Dobó, Huszta, Masa, Pálfi család sarjai. A Giba-térkép sajnos nem tünteti föl a tanyatulajdonosok nevét, az egykori telekkönyv pedig valahol lappang, ezért a tanyákat a hasonlóan részletes és a földek birtokosát is jelölő 1887. évi kataszteri térkép jeleivel próbáltuk azonosítani. A Giba-féle térképen fölismerhető a Szegedről vezető út mellett, a mai településközponttól alig 1 km-re fekvő Dobó tanya és az úttól északra a Huszta tanya épületegyüttese. 1887-ben előbbi tanya tulajdonosa Dobó Imre (utódát az idősebbek Minta Dobónak emlegették, mivel tanyáját mintagazdasággá nyilvánították), az utóbbié Huszta Mátyás volt. Móradombtól dél-délkeletre az 1830-as évekre bizonyosan megépült a Halomi Dobó család tanyája és a puszta szélén — a mai zákányszéki út mellett — a Babarcziak több tanyája. Ezen a határrészen a legnagyobb tanya Rukihegy mellett, a 2381 számú kaszálón épült: a hat épület kisebb majort alkotott. Birtokosa a Masa család egyik sarja lehetett, mivel azon a helyen 1887-ben a Mórahalom kapitányság 61. sz. tanya tulajdonosa Masa István és felesége, Ábrahám Katalin volt.

Móradombtól délre és délnyugatra, Ásott halom felé több birtokosnak volt az 1830-as években is száz holdas és annál nagyobb kaszálója, s ezeken 2-3-4 épületből álló nagygazda tanyák állottak. A puszta szélén, a Baja felé vezető széles út közelében megvolt Volfort Ádám, Masa Imre és Kiri Balázs későbbi tanyája (Masa Imre tanyáját Királyhalom 314. Kiri Balázsét Királyhalom 317. számon jelöli az 1887. és 1919. évi határtérkép).

Kraller határrészen kiépült major található, (5. ábra) amelynek egyes épületei már az 1770—80-as években állottak. A major mellett lóhúzatós szárazmalom, mellette molnárház épült, körülötte jókora szőlőtelepítés terült el (későbbi térképeken Krallerhegy). Egykorú jegyzőkönyvekből tudjuk, hogy az 1830-as években Kraller Miklós volt a birtokos: „Kraller Miklós Tanácsbéli Ur s több Tanya Szomszédjai könyörögnek rideg Marháiknak s Juhjárásra lehető kimenéseknek, úgy azok számára ott szükséges aklok (!) készíthetéseknek megengedéséért..."26 A folyamodvány arra is bizonyság, hogy a rideg tartású, vagyis a szabad ég alatt teleltetett szarvasmarháknak aklokat készítettek.

Kraller Miklós birtokán, az alsóvárosi puszta szélén a major közelében 3, kissé távolabb 8, azonos tájolású kis ház épült. A házak lakóiról Tóth János, a szegedi elemi népiskolák felügyelője tájékoztat, amikor visszaemlékezésében 1882-ben megírja, hogy „Alsó-Ásotthalomban, Kraller Miklós kertészei között" már az állandó tanyai iskolák megépítése (1853) előtt folyt tanítás.27 Eszerint a kis hajlékokban dohánykertészek laktak. A kiterjedt szőlőtelep, 11 kertészcsalád alkalmazása és a major épületei arra mutatnak, hogy a Kraller család több száz holdas birtokán az állattenyésztés és gabonatermesztés mellett belterjes kertkultúrákkal is foglalkozott.

Krallertól nyugat-északnyugatra, az alsóvárosi puszta szélén 11 tanya állott. Ezek a 20. századi térképeken és a tanyaiak ajkán máig Tüsóksornak nevezett tanyasor épületei. Akkori tulajdonosaikat sajnos nem ismerjük, de tudva, hogy a szegedi parasztcsaládok többsége az örökföldeken tartósan megúlt, biztosra vesszük, hogy több, napjainkig a Tusóksoron lakó család elődei legalább az 1810—30-as évektől ott éltek. Azért szerettek a puszta szélén megtelepedni, mert onnan kicsaphatták a kózlegelőre istállón, ólban tartott jószágaikat — anélkül, hogy kiváltották volna oda az állatokat, vagyis nem fizettek utánuk fűbért. Ha egyszeregyszer tettenérték és megbüntették őket, akkor is inkább nyertek a legelő tilalmas használatával.

5. ábra Az 1016 számú szállásfoldon a Kraller major épületei es a későbbi Krallerhegy láthatók Az alsóvárost puszta szélén tanyák és kertészházak épültek Giba Antal térképének 147 szelvénye (MFM)

Említettem, hogy számos tanyaföldön 3-4 épület és néhány birtokon major nagyságú, illetve jellegű épületegyüttes állt. A gondos térkép alapján érdemesnek tartom valamennyi tanya kiépültségét táblázatba foglalni:

Figyelembe véve a Kraller-birtokon élő 11 kertészcsaládot és azonkívül még két major nagyságú nagygazda tanya cselédségét, megállapítható, hogy 200—210 család lakott 1836—1840 táján a vizsgált terület tanyaföldjein. Örökföldje jóval több családnak volt, de sokan, főleg a kisebb birtokosok közül, még nem építettek tanyát.

1840-ig a mai Mórahalom területén a következő szőlőhegyek bontakoztak ki, Szeged felől távolodva: Gergőhegy (Kis-Sziksós mellett), Kószóhegy, Lógóhegy, Rúzsahegy, Rukihegy, Tanácsok hegye, Szabó- vagy Halászhegy, Lovászihegy, Gátsérhegy, Béróhegy, Velezhegy és a Kraller-major melletti szőlő. A szőlőtelepítés a kataszteri fölmérés alatt is folyt, például Giba Antal Lógóhegy mellékét eredetileg kaszálónak jelölte, de később föltüntette rajta az „ Új osztású Lógóhegy" parcelláit. A Kószó-, a Rúzsa- és Rukihegyben l-l, Béróhegyben 2, Halászhegyben 3 épület volt, valamennyi csőszház, ahová a szőlőtulajdonosok földnélküli, családos szegényparasztot fogadtak csősznek.

1832-ben Szeged város tanácsa az alkapitány részére utasításokat állapított meg, melyek szerint fő feladata „a messze kiterjedő Városi Pusztákban megszerzendő bátorság" (vagyis a közrend) biztosítása.28 A sok közül most csak azokkal a rendszabályokkal foglalkozunk, amelyek a tanyai lakosság életére jellemző fölvilágosítást nyújtanak.

3. „Köteleztetik a Vice Kapitány a szállásokat gyakrabban eljárni, sorra, és az eránt szoros vizsgálatot tenni, valyon valamelliken csavargó ember nem tartózkodik-e? avagy valamely Lopott Jószág, bőr vagy más efféle nem gyugattatik-e?...

5. „Azon Külső Lakosokra, akiknek bent a Városban házaik nem lévén szüntelen öt, hat lánczból álló Tanyákon laknak, keveset dolgoznak mégis jól élni tapasztaltattnak, addig is míg erántok a fent álló idvességes rendszabások szoros sikerben vétetnek, különös figyelemmel lészen az Al Kapitány ezen Tanyákat gyakrabban meg látogatni felmotoztattni s tőllök minden menésekről, s jövésekről számot kérni fog."

9. „A Pusztákon s Tanyákon lakozóknak idegen embereknek szállást adni avagy cselédet fogadni hír nélkül szabad nem lévén, a Vice Kapitánynak kötelességül tétetik, hogy ha a Tanyákon ollyas cselédekre akad, akik ezentúl bére nélkül fogadtattnak fel, a Polgárokat Négy pengői forinttal mellyek az Ispotályra fordítandók lesznek, a nem polgárokat pedig 12 bot ütésekkel kénszerítse az engedelmességre."

11. „Nem kevés segédeimül szolgálna a Gonoszok kiirtására az is, ha a Külső Tanyák több (...) kisebb, s nagyobb házi számból álló kerületekre fel osztottván, minden illyes kerületből egy ollyatén jó erköltsű Gazda választattnék, aki a körülötte lévő Tanyák Lakossainak lépéseire felügyelne, s ha valamely rendetlenséget tapasztalna, a Vice Kapitányt mindenekről tudósítaná..."

Érződik az alkapitány kötelmeinek megfogalmazásán, hogy a parasztok tanyákon való megtelepedése módot adott a tolvajok, csavargók elrejtésére, orgazdaságra. Emiatt a város tanácsa joggal követelte a rend megteremtését. Ugyanakkor a birtokos gazdaszemlélet fejeződik ki abban, hogy az 5-6 láncnyi (1 fónc=1200 négyszögöl, vagyis 1 magyar hold) tanyaföldön „jól élő" lakosok ma úgy mondanánk: törpebirtokosok — különös figyelését is megkövetelik.

Ennek az a háttere, hogy Szegeden  —  más alföldi településektől eltérően zsellérek is kaszálóföldhöz juthattak, a 18. század elejétől fogva. Természetesen a zsellérkaszálók kezdettől kis területűek voltak és az örökösödés folytán aprózódtak is. Azok a leszármazottak, akiknek a városon házrész nem jutott, inkább építettek kaszáló telki örökrészükön, minthogy más házában lakjanak. így épülhettek tanyák 5-6 holdas szállásföldeken is, területünkről elsősorban Kis- és Nagyszék sós környékén.

A 11. pontban a tanyai kapitányi tisztség létesítésének csíráját látjuk. Az utasítás kötelezte az alkapitányt: „...arra is különös gondja lészen, hogy azon szállás-béliek a kiknek 25 hold Kaszállójok nintsen, a Városi Statútum szerint új házakat földjeiken ne építsenek." Végül így utasították: „...a Vice Kapitánynak kötelességben áll, hogy a Pusztákon való jártában keltében, s a Tanyák látogatásában a szüleiket gyermekei oktatására foganatossan intse, s a lakosokat arra kénszeríttse, hogy ünnep, s Vasárnapokon cselédjeikkel egyetemben Mise, s Predicatio halgatása végett a Városba, avagy ha az környül fekvő helységek közelebb esnének, ottan meg jelennyenek..." Ebből arra következtetünk, hogy számos cselédtartó gazda is tartósan tanyáján tartózkodott. Oltványi Pál írta 1886-ban: „a múlt század végén (vagyis az 1790-es években. J. A.) már szaporodtak a külterületen a tanyák, és a lakosok a család tagjaival télen-nyáron is ott laktak, a városban levő házaikat pedig mesterembereknek bérbeadták, vagy üresen hagyták, hová csak ünnep-s vasárnap jöttek be a tanyáról, vagy a horgosi, dorozsmai, kisteleki s a majsai templomba jártak..."29 Madarásztó, Kisszéksós, Béró környékéről a közelebbi horgosi templomot látogatták, más határrészről a szeged-alsóvárosi vagy a dorozsmai templomot keresték föl ünnepnapokon.

A szabadságharc leverése után a Habsburg abszolutizmus megkísérelte az alföldi tanyarendszer fölszámolását. A közbiztonság helyreállítása érdekében a tanyák lerombolását és lakókinak falvakba telepítését tervezték. Csongrád megyében Bonyhády István megyefőnök a négy nagy határú várossal előmunkálatokat végeztetett. Szeged határában 1853-ban 1838 tanyán 2982 tanyai és egyéb külterületi házat (kertészházat, szőlőbeli csőszházat) írtak össze.30 Az 1950 óta Mórahalomhoz tartozó dűlőkben akkor az alábbi helyzetet találták:31

Felerészben Mórahalomhoz tartozik Halászka, Nagy Sziksós és Kis Sziksós dűlők területe, ahol 166 házat írtak össze, így vizsgált területünkön 1853-ban 430—440 lakóház lehetett. A kertészházakat, szőlőhegyi csőszházakat, majorok és nagy gazda tanyák több lakóházát kivonva a tanyák számát kb. 300—310-re becsüljük. Az 1850-es évek elején ez igen előrehaladott tanyafejlődést jelent különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a hatalmas, 142 ezer kat. hold kiterjedésű szegedi határ tanyáinak egyhatoda a mai Mórahalom területén volt. Magyarázatot nyújt erre, hogy Farkas dűlő,Nagy Sziksós és Kis Sziksós melléke Domaszék, Feketeszél és a röszkei, szatymazi tanyaföldek mellett — Szeged határának ekkorra legsűrűbben tanyásodott területei közé tartoztak. Aláhúzzuk, hogy ezek a tanyák mind az 1720-as évektől kaszálónak vagy teleknek nevezett, egyéni birtoklású szállásföldeken keletkeztek.

Az abszolutista rendszer törekvése meghiúsult az alföldi városok tanyás gazdálkodásban érdekelt polgárainak ellenállása miatt. A szegedi gazdák 1853. június l-jén folyamodványt küldtek a Helytartósághoz, melyben a tanyáikat így írják le: „Itt vannak a birtokosnak minden épületei, itt tartja jószágát, itt tenyészt és termeszt és homokjának egy részét még kertileg is míveli: itt van továbbá szőlő és gyümölcsös kertje, s maga a lehető legnagyobb kényelem, költség és idő kíméléssel végezheti minden munkáját, könnyen felhasználhat minden állat hulladékot (...) és segíthet a széltől felkapott homok borította, vagy földjétől megfosztott szőllőkön és vetéseken..."32

A leírásban Mórahalom homoki tanyáira és 20. század eleji tanyás gazdálkodására is ráismerhetünk.

2. Tanyásodás a puszta parcellázása után

Mórahalom mai területének közel egyharmadán az 1850-es évek elejéig a szeged-alsóvárosi puszta terpeszkedett. 18—19. századi térképek a pusztának ezt a részét Csordajárásnak, Belső csordajárásnak vagy rövidebben Belsőjárásnak jelölik. A mai belterület keleti határán, a szegedi út mellett fekvő egykori Dobó tanyától (ma téesz major) és Huszta tanyától északon a Császár vizéig, délen a volt Krallerhegyig  vezető  úttól  nyugatra  egybefüggően  puszta  terült  el.   Délről a László-birtoktól, illetve a Krallerhegytöl Tüsöksoron át a Masa kanyarig húzódó tanyaföldek határolták a Belsőjárást, északon pedig mélyen belenyúlt a volt Zákány kapitányság területébe ((2., 4. ábra). A mai templom helyén volt Kenyérvári halomtól nyugat felé, a csorvai tanyaföldeket megkerülve Balota, Mérges pusztáig, illetve Ötömös homokjáig végig a szegedi pusztán haladt a vásárra igyekvő kézműves vagy parasztember. Barom- és ökörcsordák, ménesek és juhfalkák járták a sok helyütt buckás, néhol vízállásokkal tarkított pusztát, a pásztorok felügyelete alatt.

1852-ben Szeged város vezető testülete, jövedelmének növelése érdekében, 10 ezer hold puszta bérbeadására szánta el magát. A kiosztásra kb. ezer holdat Belsőjárásból, a mórahalmi tanyaföldek mellett húzódó marhahajtóút mellett (az úttól északra) jelöltek ki. A bérbeadás nyilvános árverésen történt, ahol a legtöbbet ígérő kapta meg a 10 esztendőre a föld bérleti jogát. 1852-ben a következő mórahalmi családfők béreltek kisebb-nagyobb közlegelőt:33

A legkisebb bérbeadott járásföld 5 hold volt, de tőkeerős és vállalkozó szellemű emberek többszörösét, akár 100 holdon felüli legelőt is bérelhettek. 1861 őszén ugyanezeket a földeket újból tíz évre adták haszonbérbe, innen ered a „tízesztendős földek" elnevezés. Az első bérlőknek kb. egynegyede vállalkozott ismét haszonbérletre, a többiek kicserélődtek. A fölsoroltak közül Bata József, Csipak Imre, Fürtön Tamás, Ónozó Mátyás, a Babarczi család két, a Dobó család három, a Lovászi és Szécsi család egy-egy tagja tartotta meg földbérletét. Változás, elmozdulás később is jellemző a „tízesztendős földek" bérlőire. Ez részint a haszonbérlet viszonylag rövid időtartamából adódott, részint abból, hogy az újabb árverésen a nagy kereslet miatt magasabbra licitálták az „árendát", 1871-ben a tízéves földek újbóli árverésén László Mihály pusztai alkapitány — akkor még szegedi lakos — 530 holdat vett bérbe, amivel akkor a város legnagyobb haszonbérlője volt.

A bérlők nagyobb részének kicserélődéséből arra következtetünk, hogy a tízesztendős földeken még kevesen építettek tanyát. A haszonbérlők jelentős része (a Babarcziak, Dobók, Csipakok) örökföldes gazdák, akik meglévő tanyai gazdaságuk, szántójuk, rétjük kiegészítésére, béreltek földet. A tízéves járásfölde-ken kezdetben csőszök, más házában lakó szegényparasztok, kisparaszt-ivadékok építettek kis, nádtetős tanyákat, akiknek ez nyújtott először saját hajlékot.

A tanyaépítésre inkább az ún. „harmincéves földek" bérbevétele nyújtott lehetőséget. Szeged városa 1854-ben határozta el újabb 12 ezer hold közlegelő 30 évre történő bérbeadását. A tekintélyes földterület haszonbérletére 262 tanyai gazda vállalkozott azzal a feltétellel, hogy 600000 forintot négy év alatt 8 vagy 5 év alatt 10 részletben befizetnek a város pénztárába.34 Nagy fába vágták a fejszéjüket. A „harmincéves földeket" a szegedi puszta különböző részein, 26 kisebb-nagyobb darabban jelölte ki a város, legnagyobb összefüggő darabja éppen Belsőjáráson, a mórahalmi tanyaföldek és az említett „tízesztendős földek" szomszédságában terült el.  A bérlők között ismert mórahalmi,  madarásztói,  széksósi gazdák — a Dobók, Csipakok, Kirik, Oltványiak, Pakaiak, Szécsiek, Tanácsok, Volfordok — nevére bukkanunk, többen közülük tízéves földet is béreltek. Vállalkozó kedvüket bizonyára serkentette a krími háború következtében kialakult gabonakonjunktúra. Rövid idő alatt Belsőjáráson több mint kétezer hold pusztát törtek föl, ahol elsősorban rozst termeltek, a partos földeken pedig szőlőt telepítettek. 1859-ben, amikor lejárt a haszonbértörlesztés határideje, a hátralékok miatt a város pert indított a „bérlőgazdaság" ellen. A bérlők kénytelenek voltak kölcsönt felvenni, amelynek a fizetésére 28 alsó- és felsőtanyai gazda vállalt kezességet. A kezesek között voltak a mórahalmi, illetőleg ásotthalmi (későbbi királyhalmi) kapitányságban lakó Dobó János, Dobó Imre, Szécsi István nagygazdák, Oltványi Ferenc és Huszta József gazdák, akiknek a földjét 1871-ben biztosítékul betáblázták.35

A „harmincéves földek" haszonbérlése zömmel tehetős tanyai gazdák vállalkozása volt, ezért és a hosszú lejáratú bérlet miatt — ott nagyobb területen bontakozott ki tanyás gazdálkodás mint a tízéves földeken. Több gazda bérföldjét alhaszonbérletbe adta és a földet valójában használó kisparaszt családok építettek rajta lakóházat és gazdasági épületeket.

1881-ben a városi tanács elhatározta, hogy a tízéves járásföldek bérleti idejét összehangolja a harmincéves földek 1884 szeptember végéig tartó haszonbérletével, ezért a tízéves földeket három esztendőre adta bérbe. Erről az árverésről ismerjük először a Belső csordajárási dűlő haszonbérlőinek teljes jegyzékét. Az 1025 kat. holdas dűlőben 65-en béreltek földet, nagyobb területet az alábbiak:

Harmincan béreltek 10 holdat, ami az árverésre kerülő földek alapegysége volt. Ezt „tized"-nek nevezték, s úgy mondták, tizedenként árverezték a közlegelőt.

Szeged külterületét a 19. század közepén tanyai kapitányságokra osztották. Az 1873. évi határtérkép a kapitányságokat már határrészek szerinti megnevezéssel tünteti föl — pl. Mórahalmi, Nagyszéksós, Ásotthalmi kapitányság —, de úgy látszik, továbbélt az a gyakorlat is, hogy a kapitányságokat a tanyai kapitány tisztét betöltő gazda nevével jelölték. Tájékozódásom szerint Dobó János a mórahalmi, Oltványi Ferenc a nagyszéksósi, Király Ferenc valószínűleg a zákányi kapitányság akkori tisztségviselője volt.

A 33,5 kat. hold járásföldet bérlő Császár Putyi Józsefnek 7 kat. hold 331 négyszögöl tanyaföldje és azon tanyája, Rukihegyben 1243 négyszögöl szőleje, ugyanott 1 hold szántója volt. Látható, örökföldjénél több mint háromszorta nagyobb földet bérelt a Belső csordajáráson. Akkor is, később is gyakori volt, hogy örökföldes gazdák 15—20 holdas birtokukhoz hasonló, vagy annál nagyobb területű bérfölddel tették megalapozottabbá, jövedelmezőbbé gazdaságukat. Ezekre akkor épült tanya, amikor családot alapító fiúk, ill. fiaik „külön kenyérre mentek", vagyis saját otthont építettek. Amikor a tüsöksori örökföldes gazdák tanyájuk mellett járásföldet béreltek, azt mondották: „Né járjon be senki a házunk tüvibe."

1884-ben a 10 éves és 30 éves földek bérbeadási feltételeiről Szeged város tanácsa úgy határozott, hogy a tanyák között fekvő földeket 15, a szőlővel beültetett harmincéves földeket 30, a többi külső járási földet 25 évre adja haszonbérbe.36 A tanyával bíró bérlőknek lehetővé tették, hogy azt a 10 holdas parcellát, amelyen építettek, árverés nélkül megtartsák, a szomszédos „tizedekkel" azonos haszonbérért. A belsőjárási földeket akkor 15 esztendőre, tehát 1899 októberéig adták bérbe.

Szeged vidékén 1861 és 1863 között végezték az ún. II. katonai adatfelvétel fölmérési munkáit. Az elkészült térkép az I. katonai adatfelvételnél (1783—84) is részletezőbb, pontosabb képet ad Szeged határáról és a tanyafejlődés mértékéről.37 Szépen kivehető a homoki szőlőhegyek, térhódítása: Nagyszéksós és Madarásztó között a széksósi úttól a horgosi határszélig Rúzsahegy, új osztású Kószóhegy, Kószóhegy, Felső és Alsó Bókahegy összefüggő szőlőtelepet alkotnak. Új osztású szőlőhegy virul Madarásztótól délnyugatra, Béró határrészen és a haszonbérbe adott Belső jár ás örökföldekkel szomszédos részén is. A földmérők bizonyára a nagyobb tanyák tulajdonosait jelölték, hiszen az ő tanyai gazdaságuk vonatkozáspontnak számított. Ilyen volt Nagyszéksóstól nyugat felé Masa Imre, a szegedi út mellett Kis Lukács, ettől északra, Rukihegy mellett Pálfy Pista, Móra halom közelében Dobó János, a Zákány felé vezető út mellett, a járás szélén Babarczi János, Móra halmától délre Pálffy György tanyája. Az 1770-es évekre már kiépült Kraller majort Maigruber tanyának jelöli, ami birtokosváltozást jelent. A Belsőjárás délnyugati peremén települt tanyasoron (későbbi Tüsöksoron) Tanács József, Kazi és Szécsi Antal gazdaságát nevezi meg.

Ez a térkép jelöli először a „Nagy István Szőllők"-et; területe Giba térképén még buckás homoksivány, Gerle Antal az 1850-es évek közepén Nagy Istvánnak jelöli, kis erdősávval, a katonai adatfelvétel térképe pedig összefüggő utakkal tagolt szőlőtelepnek tünteti föl. A visszaemlékezések szerint Belsőjárásnak ezt a legeltetésre alkalmatlan homoksíványát Nagy István nevű birtokos vette meg a várostól potom áron, majd — fentiek szerint az 1850-es években — szőlőtelepítésre örökáron kiparcellázta. Sokan fél holdat, de tehetős gazdák 1-2-3 holdat is vásároltak. A kb. 140—160 holdas területen 1887-ben Taschler Józsefné Stul Ludmillának (a szegedi főkapitány feleségének) volt kb. 30 holdas, részben szőlővel beültetett, részben erdősített birtoka. Az élelmes első birtokos nevét a népi emlékezet és a legújabb kataszteri felvételek ma is őrzik.

A 30 éves földeken — Tüsöksor déli részével szemben — a haszonbérlő gazdák a homokot szintén szőlőtelepítéssel hasznosították. Említést érdemel még Ásotthalom felé Dobó János gazdasága és Báróban, a horgosi határ közelében a Csakovacz-tanya. Utóbbi délszláv származású birtokos — majorszerű gazdaságát az 1873. évi szegedi határtérkép is jelöli —, aki később elköltözött a határból. Gazdaságát a módos Dobó család valamelyik tagja vehette meg.

Szeged 1853-ban a Nagy-Alföldön elsőként létesített külterületi elemi népiskolákat. 1853. április 19-én az alsó városi határrészen egyszerre négy elemi iskola nyílt meg, s ezek közül három — a nagyszéksósi, a mórahalmi és a külső-ásotthalmi (utóbbi nevén királyhalmi) — településünk mai határába esik. Még ugyanez esztendő novemberében kezdődött a tanítás a madarásztói iskolában. Ez is mutatja, hogy a vizsgált terület Szeged egyik legsűrűbben benépesült határrésze volt.

1887-ben minden addiginél alaposabb kataszteri fölmérés készült Szeged város határáról. A 358 db színezett szelvényt tartalmazó térkép — több egykorú kataszteri térképhez hasonlóan — föltünteti a különböző művelési ágakat (szántó, szőlő, kert, rét, legelő), a tanyák minden egyes épületét, a tanyaudvarokat, a földek helyrajzi számát és birtokosának nevét, az utakat, a dűlők nevét és a tanyai kapitányságok határát. Az eligazodást néhol nehezítik a birtokmegosztásra vonatkozó későbbi bejegyzések, de a térkép egészében fölbecsülhetetlen, máig ki nem aknázott forrása a szegedi tanyakialakulás és tanyás gazdálkodás történetének. Részletes vizsgálatára, terjedelmi korlátok miatt, most nem térhetünk ki.38

Az újabb térképek segítségével Mórahalom 1950-ben megállapított közigazgatási határát rávetítettem az 1887-es szegedi kataszteri térképre, így — remélem, kis hibalehetőséggel — sikerült megállapítani a mai településhatár tanyafejlődésének mértékét. Tehát Szeged határának azon a szeletén, amelyen 1950 óta Mórahalom község (1989 óta város) fekszik, 1887-ben az alábbi épületegyütteseket, építményeket találták a földmérők:

Legsűrűbben tanyásodott a Nagyszéksóstótól délre-délnyugatra fekvő terület — amely már az 1830-as évekre aránylag legjobban benépesült —, és ettől nyugatra, a szegedi és a széksósi út közötti határrész. Széksóstó környékén néhány gazda —  Ábrahám István, Tanács Imre, Kószó Sándor — mellett kisparasztok és törpebirtokosok éltek. Több birtok annyira elaprózódott, hogy 5-6 hold földre is épültek tanyák. Csaknem hasonló sűrűn benépesült a Móradombtól északra fekvő terület és a Madarászi, más néven Csipak iskola környéke. Krallerből az iskola felé vezető út mellett — a Csipak sömjékkel szemben — valóságos tanyasor épült ki. Itt Pakaiak, Kádárok, Kissek laktak, szintén eléggé folaprózódott földeken. (6. ábra)

Általában nagyobb birtoktesteken voltak a tanyák Gácsér, Felső Ásotthalom, Béró, Velez határrészen. Ezen a területen az 1770-es és az 1830-as években is nagyobb kaszálókat birtokoltak mint Széksóson, és bár azóta az örökösödés folytán osztódtak a tanyás birtokok, mégis számos, 50—100 hold közötti és néhány 100—200 holdas gazdabirtok maradt egy kézen. Ekkora birtoka vagy tanyája a Dobó, a Volford, a Kazi és a Szécsi család tagjainak volt. Több gazda birtokának egyharmadát, közel felét semlyék és legelő borította, ami meghatározta a gazdaságokban az állattartásnak a szántóföldi műveléssel szinte azonos szerepét. A gazda és nagygazda tanyák közelében kisparaszt és törpebirtokos tanyákat is látunk. Az ott élő családok voltak a módos gazdák részes munkásai, napszámosai.

Az 1836 táján már kiépült Kraller major a 80-as évekre László Mihály tulajdonába került, akinek Szegeden Szentháromság u. 32. szám alatt volt lakása, de mint pusztai alkapitánynak, elsőrendű feladata a közrend és közbiztonság felügyelete a szegedi alsótanyákon. Nem tudjuk, mikor szerezte meg a volt Kraller-birtokot — mely mint említettem, a 60-as évek elején már más kézre került, — de valószínű, hogy 1881-ben már megvásárolta, mert abban az évben a korábbi 530 hold helyett „csak" 70 hold járásföldet bérelt.39 Birtokát a visszaemlékezők kb. 500 holdra becsülik. A tanyai nép a „Macska kapitány" ragadványnéwel illette. Személyéről a helyi viszonyok között jelentős földbirtokkal rendelkező, azt gyarapító és városi hivatalt is ellátó 19. századi cívis arculata rajzolódik elénk.

Az 1880-as évek másik úri birtokosa Gerle Antal mérnök, aki az 1848—49-es szabadságharc délvidéki csatáiban érdemeket szerzett Fóldváry Sándor 100 holdas javadalmának tulajdonosa lett. A birtokon kisebb major épült fel.

Gácsér-dűlőben a Belsőjárással határos örökföldeken az 1830-as évekre sortanya bontakozott ki. Ezen a tanyasoron 1887-ben 21 tanya állott. Érdekes, hogy a máig használt Tüsóksor elnevezést ez a térkép sem jelöli. A tanyák tulajdonosai északról délre haladva a következők voltak: Kószó Ferenc, Dobó József, Masa József, Oltványi József, Tanács József, Börcsök József (2 tanyája volt; Királyhalom 296 és 295), Börcsök Antal, Hajó József, Csiszár István, Csiszár Mihály, Kovács Ferenc, Németh József, Nógrádi Rozália, Németh József, Farkas Mihály örökösei, Nacsa Ádám, Bozóki Ferenc, Furulyás András, ifj. Bozóki József, Ördög Fábián és Bozóki Fábián. Nagyobb tanyája Kószó, Dobó, Masa gazdának és Börcsök Józsefnek volt.

A csőszházak, a Kazi erdei csősz házát kivéve, a rohamosan terjeszkedő szőlőhegyekben a szőlők őrzésére, s felügyeletére fogadott „hegygazdasági csőszök"-nek épült szoba-konyhás kis hajlékok. Föltűnő, hogy a század második felében telepített szőlőkben a csőszházakon kívül is épültek kisebb-nagyobb házak, illetőleg tárolóépítmények: Krallerhegybvn 11, Béróhegyben 6, a Nagyistváni szőlőkben 19 épületet számoltam meg. Jóllehet ezek is tanyaszámot kaptak, nem tekinthetők tanyának — legalábbis nem olyannak, mint a szállás- vagy tanyaövezetben lévő gazdaságok. Valamennyi szőlőbeli ház egykorú rendeltetését nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy Nagyistvánban több olyan szőlősgazda, akinek 4-5 hold szőleje volt egy tagban, szőlőkapást fogadott. Hajlékuk két-három osztatú kapásház volt. Ugyancsak a nagyistváni szőlőkben több épület rövid idő múlva a tulajdonos családjának állandó otthona lett. (Babarczi Ferenc adatközlése).

6. ábra Tanyák a Madarászt iskola felé vezető út mentén  Részlet az 1887 évi kataszteri térkép 330 szelvényéről Rajzolta Kratochwül Mátyás

Az 1852-ben és 1854-ben kiparcellázott Belsőjáráson 1887-ig 67 lakóház épült. A tízéves földeken mindössze 17 kisbérlő tanyát vettem számba. A haszonbérlés és az árverések leírt körülményeit ismerve tulajdonképp nem meglepő, hogy harmincöt év múltán milyen kevés tanya épült. Túlnyomórészük két osztatú, kisrészben három osztatú hajlék, de bizonyos, hogy a mórahalmi Belsőjáráson is voltak félig földbe ásott, félig fölmenő falú földházak, amelyeket gúny hónak, földgunyhónak neveztek. 1896-ban a szomszéd bejelentéséből értesült a hatóság arról, hogy Battancs Vince a „Móra kapitányságban" 3 hold földön, engedély nélkül „egy szoba, konyha és kamrából álló gunyhószerű épületet csinált."40 Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy Átokházán, Csórván szegényparaszt bérlők az 1900—1920-as években is építettek földházat, gunyhót ideiglenes hajlékul. A 17 kisbérlő tanya közül csak három helyen volt 2-2 épület és egy tanyának volt 4 épülete. Utóbbit 30 holdon a Battancs család építette (későbbi bérlője Battancs György, Mórahalom 282. sz. tanya).

A fent írtak magyarázatát adják, hogy a 30 éves belsőjárási földeken több tanya épült — bár e földek területe nagyobb volt mint a 10 éves földeké. Ezek között is sok a magában álló kis épület, s kevés az egykorú örökföldes tanyákhoz hasonló, 2-3 épületből álló gazdaság. Sajnos, a Belsőjárás 1884—1899 közötti haszonbérlőit nem ismerjük. A korábbi és 1899 utáni bérlők névjegyzékéből arra következtetünk, hogy a század végén és a századfordulón is számottevő volt a migráció a városi bérföldeken.

Szélmalmot rendszerint tehetős gazdák építettek: a volt mórahalmi kapitányságban 6, Széksóson 2, a királyhalmi kapitányság idecsatolt részén 4 gazdának volt szélmalma. László Mihály és a Velez dűlői Réti Dobó István szárazmalmot, a mórahalmi iskola közelében Szabó Ferenc olajsutút tartott üzemben.

A tanyák jellegére, gazdálkodására következtetni lehet az egy-egy tanyán található épületek számából. Ezt az örökföldes tanyákon vettem számba:

A régi szegedi tanyákon az istálló gyakran épült a lakóházzal egy födél alá, tehát ahol egy épület volt, az lehetett szoba-konyha-istálló, vagy szoba-konyhakamra-istálló tagolódású. 2-3 tanyai épület a lakóháztól különálló istállót, ólat jelent. 4 épületből álló tanyája nagy gazdáknak, az átlagosnál több állatot tenyésztő gazdáknak és úri birtokosoknak volt. Major jellegű gazdasággal pedig 1887-ben László Mihály alkapitány és Dobó Illés királyhalmi nagygazda rendelkezett.

Számos gazdának volt két vagy több tanyája. A kataszteri térképpel egy időben külterületi házszámjegyzék készült, amely (a sok azonos vezetéknevű tulajdonos folytán) segített megállapítani a tanyák pontos birtokviszonyait. Mórahalom kapitányságban három tanyát birtokolt 4 gazda: Börcsök Pál és neje Tóthpözsi Anna (Mórahalom 77., 78. és 107. sz. tanya), Masa János, neje Vass Erzsébet (36., 37., 107. tanya), Szabó József, neje Rózsa Teréz (139., 149. és 150. tanya), Szél Gáspár, neje Király Erzsébet (113., 114., 123. tanya). Két tanyája volt 15 gazdának és 18 gazda másutt, a tágas szegedi határ más kapitányságában birtokolt másik tanyát.

Nagyszéksós kapitányság 1950-ben Mórahalomhoz csatolt részén öt gazda bírt 2-2 tanyát: Ácssánta Antal, Ábrahám Tandari József, Szekeres Illés, Szekeres József és Szekeres Lipót.

Királyhalom kapitányság csatolt területén négy tanyát bírt 3 gazda: Dobó Vince, neje Papp Rozáí (Királyhalom 172., 173., 175., 176.), Kiri János, neje Dobó Rozál (192., 193., 194., 376. sz. tanya), Masa Imre, neje Lázár Anna (312., 134., 315., 316. sz. tanya). Három tanyája 9 gazdának volt, ők a következők: az akkor tanyai kapitányi tisztet betöltő Dobó Imre, neje Förgeteg Róza (246., 247., 248. sz. tanya), Dobó Illés, neje Volford Erzsébet (348., 349., 350. sz. tanya), Dobó István, neje Szűcs Verőn (352., 381., 382. tanya), Dobó József, neje Papdi Erzsébet (tanyái a Tüsöksor felső végén a 300., 301. és 303. számon), Kiss Ferenc, neje Volford Róza (222., 233., 236. tanya), Masa István, neje Födi Teréz (299., 311., 313. tanya), özv. Szécsi Imréné Tanács Klára (12., 14., 15. tanya) Szögi József, neje Fodor Róza (134., 135., 136. tanya) és Volford György, neje Dobó Rozál (110., 346., 347. tanya). A környék legmódosabb parasztgazdája a múlt század végén Volford György, akinek a nevén Királyhalom kapitányságban 6 tanyát jegyeztek. Birtoka túlnyomórészt a mai Ásotthalom területén feküdt, két kisebb tanyája (Királyhalom 204. és 205. sz. tanya) volt vizsgált területünkön.

Látható, hogy több tanyát birtokló gazdák zömmel Gácsér, Felső-Ásotthalom és Velez dűlő örökföldjein éltek. Tanyáik örökföldjük legnagyobb birtoktestén, egymás közelében épültek. Szokás volt, hogy a nősülő legényfiaik jövendő birtokrészére tanyát építettek, amelyet csak akkor írattak a fiatalok nevére, amikor kiadták örökségüket és odaköltöztek, külön kenyérre mentek. Addig a tanya az idős gazda és felesége nevén volt a telekkönyvben. A nagygazda-legények általában hasonló vagyonú családból házasodtak, így a feleség jussával is jutottak tanyához. A kisebb tanyákat rendszerint kiadták lakónak: hajléktalan, családos szegényparasztnak.

A múlt század végén milyen volt az örökföldes és bérföldes tanyákon élők kapcsolata Szegeddel, az „anyaváros"-sal, ahonnan elődeik származtak, szétszóródva és gyökeret eresztve a határ homokföldjein?

Említettem, hogy a 18. század végén már nem volt ritka a tanyáján megtelepedő szegedi gazda. A mezei munkák idején a tanyán lakott a család, télire azonban hazaköltözött városi házába, és csak az állatokat gondozó férfiak — legényfiúk, nagyobb gazdáknál a béresek — maradtak kinn. Ez a „kétlakiság" tehetős gazdacsaládokban kb.  a múlt század közepe tájáig tartotta magát.A szomszédos zákányi Vass Ignácz (szül. 1878) apjától hallotta a szokásrendet:

„Nyáron kinn voltak a tanyán, télön a városban. A legény volt az állatokkal a tanyán... Mikor mögvolt a házasság, afiatalembör kimönta tanyára, az újasszony az ura szüleivel a városon maradt. Egy évig. Akkor találkoztak, ha az embör hazamönt." (1967. évi gyűjtés).

A tanya tehát tartozéktelepülés volt: hozzátartozott egy városi ház, amelyben idős családtag, rokon vagy befogadott lakó élt házpásztornak. A parasztgazdaság központja azonban Szegeden már igen korán — a 18—19. század fordulóján — a tanyára helyeződött át.  Utaltam arra is, hogy az 1830-as évekre sok parasztcsalád már állandóan a tanyáján élt. Főleg a kisebb vagyonúak, akiknek nem jutott városi házrész és ilyent vásárolni sem tudtak. Ez is közrejátszott abban, hogy a szegedi parasztok egyre kisebb határbeli földekre építettek. Pedig 1834-ben a városi tanács 25 holdnál kisebb területen tiltotta az építkezést! A tilalmat sokan megszegték, s a tanács az 1870-es években előbb 15, majd 10 holdra mérsékelte azt a területet, amelyre tanyaépítést engedélyezett. Kisebb földtulajdonra, 3 holdra csak a szőlőkben adtak házépítési engedélyt.41

Az állandóul határbeli földjükre települő családok tanyája már nem tartozéktelep, hanem a várostól életmódban függetlenült lakás és üzemhely, amit farmtanyának nevez a néprajzi szakirodalom. A múlt század második felében a mórahalmi tanyák többsége farmtanya volt. Ám a tehetősebb gazdáknak — Dobóknak, Volfordoknak, Masaknak — a század végén is volt Alsóvároson házuk, ahová idős korukra „hazamöntek". így mondogatták: „hazamögyünk". Kiskezű Volford Istvánnak pl. a Szentháromság utcában volt több lakásos háza. Előfordult, hogy a módos gazda vagy a felesége idős korában vásárolt Szegeden házat, hogy öreg napj ait ott tölthesse. Pl. amikor a zákányi határút közelében lakó Masa István gazda 1911 táján meghalt, özvegye Alsóvároson, a Délibáb utcában vett házat és ott lakott elhunytáig. (Masa József adatközlése.) Ezt csak a módosabbak tették meg.

A század utolsó évtizedéig a mórahalmi tanyákon élők többségének a várossal való kapcsolata arra szűkült, hogy keresztelkedni, házasságot kötni, temetkezni, piacozni, adót fizetni, vásárokba és a havibúcsúra. Szegedre jártak. Ez sem kevés, de a korábbi szoros kötődéshez képest az anyavároshoz, a kiröpítő fészekhez fűződő kapcsolat lazulását jelzi. Az a sajátságos, hogy a városhoz tartozás a tanyai nép szóhasználatában — más alföldi tanyás településekhez hasonlóan — továbbélt. Tömörkény István írja a századfordulón:

„Mert ez a kintvaló nép (valami negyvenezer lélek) soha nem nevez mást hazának, csak a szülővárost, amelyből kiszármazott. Ha azt mondja, hogy hazamegyek, akkor azt mondja, hogy: a városba megyek. Ha ellenben bárhonnan a tanyája felé megy, akkor azt mondja: megyek elő. Kérdezd meg a lánytól a tanyaudvarban — hát az apád merre van? — azt mondja rá: oda van elő — ami annyit jelent, hogy bent van a tanyaházban."42

 

3. A tanyák és népességük 1892 és 1950 között

1892-ben Szeged városa Alsóközpont néven közigazgatási kirendeltséget létesített, amely a lassan kiépülő tanyaközpont, majd Mórahalom község magvát képezte. A közigazgatási központ és a köré szerveződő intézményi és ellátási hálózat — a római katolikus templom és plébánia, a Szeged-Alsótanyai Gazdasági Egyesület, a kereskedések és az iparosműhelyek — természetszerűen változást hoztak Szeged és a tanyai .népesség kapcsolataiban. Mielőtt erre rátérnék, nézzük meg a városi bérföldek újabb árverésének eredményeit, az ottani és az örökföldeken folytatódó tanyafejlődést.

A belsőjárási földeket a városgazdász 1899 őszén árverezte újra és a legtöbbet ígérőkkel 25 esztendőre — 1899. október 1-jétől 1924. szeptember 30-ig — kötött haszonbéri szerződést.43 A fennmaradt szerződések közül 212-n szerepel mórahalmi kapitányságban lakó bérlő kézjegye. Közülük 23-an 1 kat. holdnál kisebb, vagy azt alig meghaladó szőlőföldet béreltek, amelyeken tanya nem épült, ezért figyelmen kívül hagyhatók. A tanyaszámozást és az 1887. évi külterületi házszámjegyzéket tekintetbe véve 72 bérlő városi bérföldön, 101 örökföldes tanyán, 2 Alsóközponton lakott, 14 mórahalmi bérlő lakását pedig nem tudtuk azonosítani. A belső járási bérlők kisebb hányada lakott a bérföldön épített tanyában, s nagyobb része volt örökföldes gazda és kisparaszt az 1899-es újraosztáskor is! Az 1887-ig tanyát építő kisbérlők közül a Bata, Battancs, Bóka, Engi, Gárgyán, Hevesi, Hódi, Komócsin, Kürti, Lovászi, Németh, Szűcs család tagjai tartották meg városi haszonbérletüket. 1887-ben már a Belsőjáráson lakott Papp Pál és Vass István is, akik 1899-ben 30—30 holdat béreltek. A tisztesség úgy kívánta, hogy ha az előző bérlő már tanyát épített, mások ne licitáljanak rá. A tanyavilágnak ezt az íratlan erkölcsét a századelőn Kutasi Ödön így örökítette meg: „Ha ... Horváth Sebők már egy „hujjába" árendálta a földet és tanyaházat is épített rá, akkor nincs mit licitálni. — Embörök, nem kell a másik embör kinyerit elvonni... — mondja egy, a bérelni szándékozók közül."44

De a tanyás bérföldjükhöz joggal ragaszkodó parasztokon kívül a földárverésen nagy licitálás folyt, egymásra ígértek, fölverték a haszonbért, s emiatt sokan nem tudták megtartani korábbi haszonbérletüket.

A puszta első parcellázása óta mindig jókora bérföldjük volt örökföldes tanyájuk mellett a járás szélén lakó Babarcziaknak. Babarczi Antal 1881-ben 43 kat. hold 400 négyszögölet bérelt, de 1899-ben megelégedett 13 kat. hold 429 négyszögöllel. Babarczi István és Balázs (akik fiai vagy testvérei a Mórahalom kapitányság 110. és 111. sz. tanyán) pedig közösen béreltek egy tizedet.

Legnagyobb a 10 holdas bérletek száma (száz), 10 hold alatti és 10—19 holdas haszonbérlet húsz-húsz, 20 holdon felüli harmincegy volt. Huszonegy bérföldet ketten vagy hárman árendáltak. A társasbérlet az örökföldes parasztok között gyakoribb, de arra is volt példa, hogy bérföldön lakó parasztember örökföldes gazdával társult. Az utóbbi nem épített a maga bérelte földön. A haszonbérletek 25 évi időtartama és a városi tanácsnak az a rendelkezése, hogy a tanyát építők bérföldjüket a folyó bérleti összegért, licitálás nélkül megtarthatják, növelte a kisbérlők biztonságérzetét és építkezési hajlandóságát. Az első világháború táján Belsőjárás ma Mórahalomhoz tartozó területén 194 bérlőtanya állott, ami azt jelenti, hogy 1899 óta a bérföldes tanyák száma csaknem megháromszorozódott.45 Minden egyes városi bérföldön még akkorra sem épült tanya.

Jakabffy Lajos városi mérnök 1919-ben nyomtatott szegedi határtérképe az előző kataszteri térképekhez hasonló gazdag információkat nyújt a határ műveléséről és tanyáiról. Az ÉNY—DK irányú semlyékek és időszakos vízállások nagy kiterjedésűek, és különösen Nagyszéksós-tó és Alsóközpont között, Belső-Ásotthalom és Béró határrészen. A szőlőhegyek újabb homokföldekre terjedtek ki és Krallerban, az 1 hold körüli bérföldeket szinte mind szőlővel telepítették be. Jakabffy jelöli a föltüntetett tanyák házszámát, az örökföldes tanyáknak a tulajdonosát is, de sok esetben csak a családnév szerepel a térképen, a tanyajel és házszám nélkül. Emiatt a tanyák számbavételére nem olyan alkalmas, mint Giba Antal térképe és az 1887. évi kataszteri felvétel. Annyi bizonysággal megállapítható, hogy az adatfelvétel idején több mint 800 tanya és szőlőbeli épület (csőszház és házszámmal ellátott építmény) volt vizsgált területünkön. Különösen a szőlőhegyekben nőtt az épületek száma.

Kisszéksóson, Nagyszéksóson és Farkas dűlőben a birtok elosztása után a törpebirtokosok egyre kisebb földekre építettek tanyákat. E határrészek népesedésének növekedését az is mutatja, hogy a húszas években ott új elemi népiskolák építése vált szükségessé: megépült a szőlőhegyi és a bajai út mellett a Klebelsberg Kunó iskola (utóbbi ma Domaszék területén).

Számos törpebirtokos eladta pár holdas örökrészét és 1899-ben a Belsőjáráson, 1900-ban a „fogadalmi" templomi bérföldek parcellázásán fogott városi bérföldet. Átokházán és Csórván 1900-ban 22 mórahalmi lakóhelyű parasztember jutott haszonbérlethez.46 Némelyek távolabbi homokpusztákra is elmentek szerencsét próbálni: az 1880-as évektől sok alsótanyai, közöttük mórahalmi és királyhalmi család költözött el a fölparcellázott halasi közlegelőre (Balota, Zsana pusztára) és a földesúri tulajdonú Mérges, Tázlár, Bocsa, Illancs pusztákra, ahol négy-ötszörannyi homokföldet tudott vásárolni, mint amennyit örökségül kapott. Tázláron pl. 1880 táján hét alsótanyai parasztember telepedett meg, közülök négyen — Nacsa Ferenc, Fürtön István, Csipak Péter és Kószó Ferenc — mórahalmi, illetve királyhalmi tanyán születtek.47 A dolgos, szorgalmas szegedi parasztcsaládok zöme gyökeret eresztett a kietlen homokpusztákon, mert volt tapasztalatuk a puszták feltörésében és művelésében.

Jóllehet az első világháborúig a mórahalmi és a királyhalmi tanyákról számos család vándorolt el, a tanyák népessége egyre gyarapodott, mert a születettek száma mindig fölülmúlta az elhunytak és az elköltözők számát. A szegedi tanyai kapitányságok lélekszámát először 1900-ból ismerjük. Mórahalom kapitányság mellett azért közlöm Nagyszéksós és Királyhalom népességét is, mivel azok egy része az 1950-ben önálló községgé vált Mórahalomhoz tartozik.

Tanyai kapitányság	Területe (k. hold)	Apolgári népessség száma48
		1900	1910	1930	1949
Mórahalom	9373	2802	3189	3873	4260
Nagyszéksós	5109	2632	2576	2694	2607
Királyhalom	9670	4433	4728	4839	5254

A Belsőjárás 5—600 holdat kivéve Mórahalom kapitánysághoz tartozott. Említettük, hogy a járásföldek nagyobb részén az 1899. évi bérbeadás után épültek tanyák, amikor a bérlők már 25 esztendei tartós megtelepedésre számíthattak. Elsősorban tehát a városi földek bérlőinek megtelepülése és népszaporulata magyarázza a kapitányság népességének 30 év alatt több mint ezer fős növekményét. Nagyszéksós népessége a századfordulóra már eléggé „besűrűsödött", így 1900—1930 között alig nőtt, sőt 1949-ig mérsékelten csökkent. Területének közel fele, népességének kb. harmada került 1950-ben Mórahalomhoz.

Királyhalom kapitányságnak megközelítően a felét csatolták Mórahalomhoz, de népességének kevesebb mint egyharmada élt ezeken az örökföldeken. Csipak iskola és Béróhegy sűrűbben lakott környéke mellett ugyanis Királyhalomnak ez a része ritkábban benépesült. A Dobók, Volfordok, Kiriek, Masak, Szécsiek nagyobb birtoktestei ugyan nemzedékről nemzedékre aprózódtak, de a század közepéig maradt húsz-huszonöt 50 holdon felüli gazdaság.

1924-ben, amikor Alsóközponton házhelyeket parcelláztak, számos tanyai gazda, vásárolt egy vagy két, 400 négyszögöles funtust. Pár éven belül a portára házat építettek: egy részük utcára néző homlokzatú parasztházat, de a tehetősebbek fordított, szárazkapu bejáratú házat, melyet kőműves épített. Az 1930-as években Dobó János és Dobó Ferenc, Kiskezű Volford István, Szécsi Imre királyhalmi gazdáknak, Pálinkás Józsefnek. Tanács Kupak Sándornak, Babarczi Istvánnak és másoknak házuk volt Alsóközponton. A Bokor István által vizsgált örökföldes határrészről 1935-ben hat gazdának volt saját háza a tanyaközpontban.49 Ezután amikor az idősödő gazda-házaspárok a gazdálkodást átadták fiaiknak, alsóközponti házukba költöztek. Elődeik életrendje éledt újjá ezzel, csakhogy a városi ház szerepét a tanyaközpontban, Alsóközponton épített ház vette át. A tanya és az alsóközponti ház között olyasféle kapcsolat és nemzedékváltás alakult ki, mint amilyen két-három nemzedékkel azelőtt hagyományszerű volt a tanya és a szeged-alsóvárosi ház között. Tanyája és „központi" háza — így mondták: „Központra mögyök", „bemék Központra" — a tárgyalt időszakban csak gazdáknak és nagygazdáknak volt.

Ám Alsóközpont léte azoknak az életében is változást hozott, akik a bölcsőtől a sírig tanyán éltek. Miután a Kenyérvári dombon megépült a kápolna, majd a templom, az újszülöttet kereszteltetni, esküvőre, temetkezni, vasár- és ünnepnapi misékre — Szeged-Alsóváros, illetőleg Horgos helyett — odajártak. A beteg emberrel sem kellett 20—30 km-ről a városba kocsizni, mivel Központon orvosi ellátásban részesülhetett. 1905-ben fölépült a Szeged-Alsótanyai Gazdasági Egyesület székháza, ahol az egyesületi tagok összejövetelein kívül bálákat, az 1920—30-as években műkedvelő előadásokat, mezőgazdasági tanfolyamokat tartottak, így a Gazdakör tágabb környék társaséletének, művelődésének is központjává vált. Szatócsboltok nyíltak, iparosok nyitottak műhelyt, a Gerle-család gőzmalmot építtetett, amelyek biztosították a tanyán élők kisebb-nagyobb szükségleteinek ellátását. Állateladás után a passzusírást helyben elvégezték. A tanyaiaknak csak adót és a városi bérföld árendáját fizetni, portékáik piaci eladása és bizonyos vásárlások (ruha, cipő beszerzése) végett kellett Szegedre kocsizniuk. Emellett sokan elmentek Havi Boldogasszony napján (augusztus 5.) a szeged-alsóvárosi havibúcsúba, amikor városban élő rokonaikat is fölkeresték.

A század elejétől tehát Szeged-Alsóváros szerepét az egyházi és vallásos élet, a társasélet, kisebb szükségletek beszerzése tekintetében Alsóközpont vette át. Az anyavárossal való kapcsolataik nem szakadtak meg, de átcsoportosultak, s tovább szűkültek.

Az 1945. évi földosztás idején sok városi bérföldet már a legutóbbi, 1924. évi haszonbérlők gyermekei műveltek, s miután a városi haszonbérletek örökölhetők voltak, azon tanyát, egy-egy tizeden két tanyát is építettek. A földosztás eredményeként birtokosai lettek a városi bérföldnek. A földhöz juttatott mórahalmi új birtokosok jegyzéke mutatja, milyen sok családnak volt a Belsőjáráson 2—5 hold területű bérföldje.50 Azok a szegényparasztok, kisparaszt-ivadékok, akiknek nem volt saját hajlékuk, 1945 után ezek a belsőjárási földeken építettek tanyát. így vált a Belső jár ás (mai II. körzet) az 1950-ben önállóvá vált Mórahalom községnek — Széksóstó környéke mellett — legsűrűbben lakott tanyás határrészévé.

Az 1949. január 1-jei adatfölvétel alkalmával Mórahalom kapitányságban 1052 külterületi lakóházat vettek számba.51 Akkori közigazgatási helyzet szerint Alsó-

központ is Szeged „külterületi lakotthelyé"-nek számított, ezért le kell vonnunk a tanyaközpontban épült 400 lakóházat (ahol akkor 1400 lakos élt),52 így megállapítható, hogy a kapitányságban kb. 650 tanyai lakóház volt. Mivel Nagyszéksós népességének (659 lakóház) kb. egyharmada, Királyhaloménak (1227 lakóház) közel harmada került Mórahalom községhez, a csatolt területen 620 (a nagyszéksósi részen 220, Királyhalomban 400) tanyával számolhatunk. így becslésünk szerint 1950-ben, amikor Mórahalom Szeged határából — hét tanyaközséggel egy időben — önállóvá vált, területén 1270 körüli tanya létezett. Alsóközpont (mint tanyaközpont) egykorú lakosságát ismerve, Mórahalom község tanyáin 1949-ben 5332 ember élt.53 Ezek a számok jelölik Szeged határának ezen a darabján a legalább kétszázötven éven át folyamatos tanyai településfejlődés csúcspontját.

 

4. Mórahalom tanyái 1950 és 1990 között

Az önálló közigazgatási egységgé vált Mórahalom népességének négyötöde tanyán élt. De ha arra teszem a hangsúlyt, hogy a népesség egyötöde (20,8%-a) Alsóközponton, vagyis a belterületen lakott — az nem öncélú játék! A Dél-Alföl-dön önállósult tanyaközségekben ugyanis — az egy Röszkét kivéve! — sehol nem volt ilyen számottevő a belterületi lakosság aránya.

A tanyák és az ott élők sorsát döntően a korszak mezőgazdasági politikája határozta meg. Az ötvenes évek elején számos kulákbirtokot kisajátítottak, a családokat kitelepítették. Nemcsak nagygazdák kerültek „kuláklistá"-ra, hanem 25 holdas gazdák is, különösen, ha több hold szőlejük volt. Több kitelepített és adó-, terménybeszolgáltatási terhekkel lehetetlenné tett módos gazda elköltözött, s nem folytatta a gazdálkodást, az 1953 júniusában meghirdetett új „kormányprogram" után sem. Jól fölszerelt tanyás gazdaságaik szétverése gazdasági kárt okozott. A Gerle-majorban a Vörös Október Termelőszövetkezet, több nagygazda tanyán kisebb téeszek és az 1961-ben szervezett termelőszövetkezeti csoportok központi majorját alakították ki.

1949 után a jugoszláv—magyar viszony megromlása igen kedvezőtlen következményekkel járt, különösen a határhoz közeli tanyai lakosság számára. Számos család költözött el a határsávból és közeléből. Az 1950—52 közötti évek maradandó „emlékei" a tanyák mellett tucatjával épített betonbunkerek, melyeket élelmes gazdálkodók azóta terménytárolásra hasznosítanak.

Sok tanyai családból a munkaképes fiatalok az iparban és a favorizált bányászatban (Komlón és másutt) vállaltak munkát. 1949 és 1960 között majdnem ezer fővel csökkent a község tanyai népessége, miközben a belterületen lakók száma mindössze négyszázzal gyarapodott. Tíz év alatt 590 mórahalmi hagyta el szülőföldjét! Ha figyelembe vesszük, hogy az ötvenes években csorvai, zákányszéki határban élő parasztcsaládok is Mórahalmán építkeztek és tanyáikról ide költöztek, az elvándorlók száma még többre tehető.

1. 19. századi nagygazda tanya: Dobó Imre tanyája, majd Komaromi tanya. Az 1950-es évek óta az Állami Gazdasági tulajdona. Juhász Antal felvétele

Az 1956 előtti évek hibás mezőgazdasági politikája a gyenge termőképességű homoktalajon különösen megrendítette a tanyás gazdálkodást és gyengítette annak eltartó képességét. Figyelmet érdemel, hogy 1960-ban 1198 külterületi lakóházat vettek számba, tehát a tanyák száma nem csökkent olyan mértékben, mint a tanyai lakosság. Ez is azt mutatja, hogy nem egész családok, hanem többnyire házas fiatalok költöztek el, mivel a helyi termelőszövetkezet — s egyáltalán a mezőgazdasági termelés — nem ígért számukra biztos megélhetést.

1960-tól részletes adatok állnak rendelkezésünkre, ezért a további folyamatok elemzése előtt lássuk a külterületi lakások szamát és népességét a határ körzetei szerint:

A belterületi és külterületi népesség száma54

Népszámlálási körzetek	1960	1970	1980	1990
Belterület (I. körzet)	1799	2320	3562	4082
II.    k. (Belsőjárás)	905	724	553	426
III.   k. (Gácsér, Tüsöksor)	372	294	198	139
IV.   k. (Béró, Csipak, Velez)	1036	797	516	334
V,    k. (Belsojárás, Dobó)	457	428	304	246
VI.   k. (Mórahalom, Farkas)	659	572	406	259
VII. k. (Nagyszéksős)	914	681	330	261
Külterület együtt	4343	3539	2307	1665
A község összesen	6142	5859	5869	5747

 

A lakások száma

Népszáml ásái körzetek	1960	1970	1980	1990
Belterület		804	1211	1379
II.    körzet		233	207	189
III.   körzet		95	80	57
IV.   körzet		280	221	173
V.    körzet		130	114	96
VI.   körzet		185	148	124
VII. körzet		237	206	160
Külterület együtt		1160	976	799
A községben összesen		1964	2187	2178

 

1960—61 telén Szeged környéke mezőgazdasággal foglalkozó népességét szervezett, céltudatos agitációval termelőszövetkezetekbe kényszerítették. A mezőgazdasági politika irányítói megengedték, hogy Mórahalmán — mint a Duna-Tisza közi homokvidék több más községében — a belépő parasztemberek I. típusú termelőszövetkezeti csoportokat, újabb nevükön szakszövetkezeteket alakítsanak. E szövetkezeti formának az a sajátossága, hogy tagjai a szövetkezetbe bevitt földet családi munkaerővel művelték meg, ami lehetővé tette a termelési konjunktúrákat kihasználó jövedelmező gazdálkodást, ezáltal a tanyák fennmaradását.

Ugyanakkor érvényben volt az 1949. évi belügyminiszteri rendelet, amely a külterületen tiltotta az új építkezést. A tilalmat úgy játszották ki, hogy új tanya építésére ráfogták: fölújítás, mert meghagyták a régi épület falának egy-egy darabját. Ha az illetékes hatóság mégis büntetést rótt ki, kifizették. Mondják, némeiyek a pénzbüntetést már „bekalkulálták" a tanyaépítés költségeibe...

A hatvanas évek végén — hetvenes évek elején a Délmagyarországi Áramszolgáltató Vállalat vezetőinek akciója lehetővé tette a Szeged környéki tanyákon a villany bevezetését. A homoki tanyákon élők többsége — a magányos idősek, a kispénzű téesz-nyugdíjasok kivételével — élt a lehetőséggel, s csakhamar villanypóznák szegték a homokos dűlőutakat és lépdeltek át a tavasszal tocsogós semlyékeken. Villanyfény gyűlt a tanyákon, ahol századokon át a „tatár" (a szegedi tanyákon a mécsest nevezik így), a petróleumlámpa sápadt fénye világolt. Sosem feledem a tervezés lázát, az öregek és fiatalok csillogó szemét egy királyhalmi tanyán, ahol 1973-ban épp az áram bekapcsolására vártak, s tervezgették, ki mit vásárol majd, ha náluk is kigyullad a fény. Ez is megtartó erő volt a villamosított több száz mórahalmi tanyán.

Ugyanazokban az években az ideológusok azt tartották, hogy a tanyavilág az elmaradottságot konzerválja, ezért belátható időn belül meg kell szűnnie. S bár a „tanyapolitikusok" a hatvanas évek végén már nem sürgették a tanyákról városba, faluba költözés folyamatát, de úgy vélték, lassítani sem szükséges: a társadalmi rendszer törvényszerűségei úgy is a tanyák megszűnését eredményezik. Azért igyekeztek gyorsítani ezt a folyamatot, pl. a tanyai iskolák körzetesítésével. Ahol a tanyai iskola lassan elnéptelenedett, ott indokolt volt a tanulókat a falusi iskolába irányítani, de egyes iskolák bezárása korainak, erőltetettnek látszik.

A tanyaiak életét ilyen, ellentétes irányban ható erők befolyásolták. De hogyan vélekedtek sorsuk alakításáról ők maguk?

1968-ban kérdőíves fölmérést végeztem, négy helybeli tanár közreműködésével 56 mórahalmi családban.55 50 tanyán élő házaspártól kérdeztük meg: a tanyán kívánnak-e maradni, vagy elköltöznek? 40 házaspár válaszolt úgy, hogy a tanyáján marad, ketten a faluba (Mórahalomra) költözésre voksoltak, s három házaspár a Szegedre költözést választotta. Tanulságos volt a tanyán maradás motivációja. Legtöbben a gazdálkodással, az állattartás nagyobb lehetőségével indokolták tanyán maradási szándékukat. Elégedettek a tanyai élettel, megtalálják a számításukat — mondták többen. Két házaspár említette, hogy várják a villany bevezetését. „Nem villamosítanák a tanyákat, ha nem maradhatnának még..." — hangzott egyikük véleménye. De a tanyán maradás szándékában szerepet kaptak érzelmi indítékok is: szeretem a tanyai életet, tanyán szabadabb az ember, itt születtem, itt akarok maradni. A 40 házaspár közül csak 2 vásárolt telket a faluban, s tervezte, hogy építkezni fog és 1 házaspár határozta el, hogy két fiának vesz falusi telket.

A faluba költözést tervező 7 házaspár közül 2 már fölépítette falusi házát, 2 pedig portát vásárolt és úgy vélekedett, hogy a tanyát a beköltözés után is meg fogja tartani.

1968-ban a megkérdezett házaspárok négyötöde fejezte ki azt a szándékát, hogy tanyán marad. A fölmérés ugyan nem volt reprezentatív (a családok 3,5%-ára terjedt ki), de az akkori elhatározások tendenciájának kitapintására alkalmasnak tartottam. Ma persze különösen szembetűnő, hogy a tanyához való kötődés — gazdasági, megélhetési, érzelmi indítékokból — milyen erősnek bizonyult. Jó lett

volna az adatfelvételt tíz vagy húsz év múlva ugyanott (vagy más családoknál) megismételni, de erre sajnos nem került sor. Bizonyos, hogy több, 1968-ban fiatal tanyai házaspár elhatározását a 70—80-as évek falusi építkezési hulláma — amely szinte reklámozott mintákat adott a társadalom számára — és más fejlemények azóta módosították.

A hetvenes évek elején a községi tanács műszaki ügyintézője lovaskocsira ült, dűlőről dűlőre bejárta a határt, és ahol új házat, új cseréptetőt látott, följegyezte. Egy idő múlva a Megyei Tanács Építési Osztályáról körlevél érkezett, mérjék fel, milyen lakáskorszerűsítések történtek a községben. Elküldték a műszaki ügyintéző által készített jegyzéket. Következő lépés a tanyát „korszerűsítő" építkezők bírságolása volt. Különös helyzetek adódtak, pl. a tanácsnak bírságot kellett kirónia arra a tízgyermekes fiatalemberre, akinek a tanyai házépítését munkahelye és a tanács építőanyaggal, munkával támogatta. A tanácselnök is érezte a helyzet fonákságát és a sokgyermekes család megbüntetésétől eltekintett, de 1974-ben 82 tanyai építkezőre, engedély nélküli építkezés miatt, bírságot róttak ki.56 A pénzbírság általában az építési költségek 10%-a volt.

A hetvenes évek közepén a Csongrád Megyei Tanács V. B. tájékoztatót kért a község területén lévő „elhagyott tanyás ingatlanokról". A mórahalmiak az összeírt 141 elhagyott tanya állapotáról a következőket jelentették:

Gazdasági egység	A tanya állapota
	romos	lakható	üres	lebontott	lakott	összes
Haladás Mg. Szakszövetkezet	19	29	1	1	2	52
Egyetértés Mg. Szakszövetkezet	56	-	32	1	-	89
Együttesen:	75	29	33	2	2	141

Az elhagyott tanyák tulajdonosai közül 53-an Mórahalom belterületén, 26-an viszont másik mórahalmi tanyán laktak (!). 19 tanya tulajdonosa a szomszédos községekben (7 Röszkén, 5 Zákányszéken, 4 Ásotthalmon, 3 Domaszéken), zömmel tanyán, 5 Szegeden, l-l tulajdonos pedig a közeli Balotaszálláson (Bács-Kiskun m.), Dorozsmán, illetve Nagycserkeszen élt. 2 tanya a Magyar Államra szállt, 2 tulajdonos pedig elhunyt.57 Tanulságos, hogy számos megüresedett tanya tulajdonosának másik mórahalmi tanyán volt lakása. Ők többnyire idős emberek, akik tanyán élő gyermekeikhez költöztek. Mivel a tanyákra ők sem tartottak igényt, az elhanyagolt épületek rövid időn belül pusztulásnak indultak.

Két, romosnak föltüntetett tanya a későbbi bejegyzés szerint lakott volt, s eszerint Ótott Kovács Lajosné és Masa Szilveszter elhagyottként számbavett tanyáján lakott (!). Az is különös, hogy három tanyatulajdonosnak ugyanaz a lakcíme, mint elhagyott tanyája házszáma, — bár az ő házukat éppenséggel lakhatónak jelölték. A tanyákkal foglalkozó kutatónak végül is nem meglepőek ezek a fejlemények, hiszen a tanyák történetét — kialakulásuktól napjainkig — tilalmak, a fölszámolásukra irányuló törekvések, visszaesések és újrakezdések kísérték végig. Pusztulás és nekibuzdulás mindig is együtt volt az alföldi tanyák történetében — és ebben a mindenkori hatalom tanyapolitikája mellett emberi sorsok is tükröződtek.

Mórahalom Nagyközségi Tanács Végrehajtó Bizottsága e fölmérés után 32 romos tanya bontását rendelte el. Egy újabb helyzetfelmérésen, 1978-ban 87 romos tanyát találtak, amiből kiderül, hogy az elhúzódó lebontások mellett újabb tanyák váltak elhagyottá, s romladozóvá. Jóllehet a tanyatulajdonosok és örököseik nagy része nem törődött az elhagyott épületekkel — ha azokat már állattartásra sem hasznosította —, a tanács újból és újból kötelezte őket a bontási határozat végrehajtására. 1979-ben 53 romos tanya bontását rendelte el és 40 tanyát október elejéig le is bontottak.58 így az elhagyott tanyák nagyobb része pár éven belül eltűnt a föld színéről — csak a kút, kisebb földkupac, néhol az egybeszántott föld elszíneződése mutatta nyomukat.

A hatvanas években a nagyszéksósi és a Csipak iskola környékét fejlesztendő külterületnek jelölték ki — 1970-ben mindössze 43 ember élt e két területen —, de évek múlva nyoma sem volt az elhatározásnak. Az igazság az, hogy a tanyaiak számára az ilyen külterületi alközpontok nem voltak vonzók. Inkább azt várták, hogy a boltok, az utak, a művelődési intézmények jöjjenek közelebb a tanyához, amelyhez akkor többségük (még) ragaszkodott. Ebből annyi valósult meg, hogy műutat építettek Széksóstó és a falu között és a Csipak iskola körzetét bekapcsolták az autóbusz-forgalomba.

A Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1978. február 17-én Mórahalmán rendezett tanácskozást a tanyakérdésről.59 A kecskeméti és a szegedi tanyai tanácskozás után végtére olyan településen jöttek össze, ahol a lakosságnak kb. 40% -a tanyán élt és a faluba költözők közül is sokan kötődtek a tanyai állattartáshoz és növénytermesztéshez. A tanácskozáson ütköztek a nagyüzem és a családi keretek között folytatott szakszövetkezeti gazdálkodás érdekei, a tanyák sorsáról kialakított ideologikus és a valós föltételekkel számoló elképzelések. A helybeliek ebből, jövőjükre nézve, nem sok tanulságot meríthettek. A tanyán élő javakorabeliek folytatták az intenzív állattartást, gyümölcs- és paradicsomtermesztést, a vállalko-zóbbak fóliasátrakat építettek —, s aki csak tehette, közben folytatta vagy megkezdte falusi telkén a házépítést.

Ilyen körülmények magyarázzák a tanyai népességnek a népszámlálási statisztikákból kimutatott folyamatos, — de nem egyenletes mértékű — csökkenését. 1960-ban Mórahalom népességének 70,7%-a volt tanyai lakos. A község tanyai népessége — a tízévenkénti népszámlálások mutatói szerint — 1970—1980 közöt fogyott legnagyobb mértékben: 1230 fővel, s akkor ugyanannyi volt belterületi lakosságának gyarapodása. 1980 óta a tanyai lakosság fogyása lassult, de tovább tart. Míg Nagyszéksós (VII. körzet) tősgyökeres tanyai népessége az utóbbi harminc évben csaknem negyedére, Csipak, Béró, Felső-Ásotthalomé (IV. körzet) kb. harmadára csökkent, addig a volt Belsőjáráson (II. körzet) kb. a felére fogyatkozott. Az a sajátos, hogy az egykori városi bérföldeken — ahol nemzedékekkel később gyökeresedett meg a népesség — a többség jobban ragaszkodik a tanyai gazdálkodáshoz, mint az örökföldes határrészeken. Az okok földerítése túlmutat munkánk keretein, csupán a jelenséget kívántam rögzíteni.

1990. január l-jén a népszámlálóbiztosok 760 lakóházban 1665 személyt írtak össze a határban. 15 tanyát romos állapotban, 168 tanyát lakatlannak találtak. A télen lakatlan, ám a mezőgazdasági munkák idején benépesülő tanyák léte átvezet a más tanyás településeinken is megfigyelhető újmódi kétlakiság kérdéséhez, amelyet monográfiánk más fejezete vizsgál.60

A szeged—mórahalmi tanyák története összegzésül legalább két fontos tanulság megfogalmazására indít:

1. a tanyák sorsát a fennálló hatalom tilalmai, s több alkalommal a megszüntetésükre törekvő rendszabályok kísérték végig — mégis fennmaradtak.

2. Továbbélésük, sőt gyarapodásuk elsősorban azért vált lehetővé, mert a gazdálkodásnak az a formája, melyet a városi gyökérzetű parasztok határbeli földjeiken és gazdasági telepeiken megvalósítottak, célszerűnek és jövedelmezőnek bizonyult. Célszerűnek, mivel a tanyára telepedéssel a gazda és családja időt, energiát takarított meg, s jövedelmezőnek, mert nem csupán önellátásra termelt, hanem állati és növényi termékeket vitt piacra, ami a nem mezőgazdasági népesség ellátását szolgálta. A szegedi mezőgazdaság világhírű termékeit — a paprikát, a libamájat, a kedvelt csemegeszőlőket, homoki borokat és gyümölcsöket — túlnyomó részben tanyai gazdálkodók termelték meg. A tanyai népesség a mindenkori nemzetgazdaság számára létfontosságú értékeket termelt, ezt nem feledhetjük, miközben művelődési és egészségügyi ellátottságának régebben mostoha feltételeit, a kisbérlők szociális gondjait is szemlézzük.

A szegedi tanyák fennmaradásában döntő szerepe volt annak is, hogy az ott élők kitartók voltak, alkalmazkodtak a természeti és igazgatási körülményekhez, s erejüket, gyakran egészségüket sem kímélve, szorgalommal végezték a paraszti munkát. A tanyán való megtelepedést és a tanyás gazdálkodást a parasztság történetében kiemelkedő teljesítményként, értékként tartjuk számon.

 

IRODALOM

 

Bálint  SÁndor

1976   A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. MFMÉ 1974/75—2. Szeged

Balogh István

1976   Tugurium-szállás-tanya.  Adatok a magyar tanyatelepülés előtörténetéhez.

Ethn. 1-2.1-22.

Bokor István

1936   Móradomb és környéke. Tanulmány a szegedi tanyavilágból. Szeged

Juhász Antal

1975   Adatok a szegedi tanyák kialakulásához. Ethn. 276-312.

1980   A szegedi közlegelő bérbeadásának kezdetei. MFMÉ 1978/79-1. Szeged,

19-46. 1989   A szegedi táj tanyái. MFMÉ 1982/83 - 2. Szeged

Reizner János

1899 -1900   Szeged története. I - III. Szeged

Szécsy György

1967   Képek Mórahalom múltjából és jelenéből. Kiadja a Mórahalmi Tanács

Szenti Tibor

1979   A vásárhelyi tanyák adatai az 1744—1848-ból megőrzött becsüjegyzőkönyvek-ből. I—II. In: Vásárhelyi Tanulmányok IX. 69-99., 100-124.

 

JEGYZETEK

1. Szakály Ferenc: Török megszállás alatt (1543-1686). In: Szeged története 1. Szerk: Kristó Gyula. Szeged, 1983. 599—600. Az 1570. évi deftert Káldy-Nagy Gyula fordította le és a szállások jegyzékét ő engedte át közlésre, amiért köszönetem fejezem ki.
2. A szegedi szállástulajdonosok névsorát Káldy-Nagy Gyula fordítása nyomán közli Juhász Antal 1889. 17-18.
3. Káldy-Nagy Gyula: Magyarországi török adóösszeírások. Bp. 1970.
4. Papp László: A kecskeméti tanyatelepülés kialakulása. A Magyar Kir. Ferenc József Tudományegyetem Tudományos Közleményei. Szeged, 1936., Márkus István: Kertek és tanyák Nagykörösön a XVII-XVIII. században. Kecskemét, 1943.
5. Reizner János 1899. 298—325., Bálint Sándor 1976.112. Az említett puszták fekvését Kaltschmidt Ábrahám 1747. évi szegedi határtérképe tünteti föl (1. ábra).
6. CsML, Szeged v. tan. ir. Protocollum politicum 1724—1730.539. Ezt a földfoglalást elsőként Reizner idézi: 1900. 427.
7. CsML, Szeged, Végrendeletek 1. doboz 66/1747., 206/1765.
8. CsML, Szeged, Végrendeletek 1. doboz279/1769., 143/1771., 149/1774., 321/1778.
9. Az idézett végrendeletek forráshelyét 1. Juhász Antal 1989.41—42.
10. CsML, Szeged v. tan. ir. Protocollum politicum 1724-1730. 59. (1724)
11. CsML, Szeged v. tan. ir. Számozott ir. 189. doboz 4445/1828.
12. Kraller János birtokára vonatkozóan eligazít Vedres István és munkatársai térképe: CsML, T 57. 1800—1822., juhállományára: Rákos István: Mezőgazdaság és agrártársadalom. In: Szeged története 2. (1686-1849). Szerk.: Farkas József. Szeged, 1985.201.
13. CsML T 57/13. A térképszelvény jelöli a birtokosok nevét és a „szállás" területét.
14. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása. Néprajzi Füzetek 6. Bp. 1936., Balogh István 1976.17., Szenti Tibor 1979. 83-84.
15. Szabadfalvi József: Akol. In: Magyar Néprajzi Lexikon 1. Bp. 1977. 56.
16. CsML, Szeged v. tan. ir. Számozott ir. 152. doboz 89/1820., Uo. 19. doboz 21/1788.
17. Inczefi Géza: Szeged környékének földrajzi nevei. Nyelvtudományi Értekezések 22. Bp. 1960.
18. Bálint Sándor 1976.117.
19. CsML, Szeged v. tan. ir. Számozott ir. 143. doboz 9/1818.
20. Vedres István: Nemes szabad kir. Szeged városa megnagyobbítandó tanácsháza talpkövének letétele alkalmatosságára készült versek. Pest, 1799.
21. CsML, Szeged v. tan. ir. Számozott ir. 125. doboz 1359/1814., Uo. 3234/1817., Uo. Végrendeletek 3. doboz 657/1826.
22. CsML, Szeged v. tan. ir. Protocollum politicum 1717—1723.177.
23. CsML, Szeged v. tan. ir. T. jkv. 1820/1831.
24. Giba Antal szegedi térképe 187 db, 80x 64 cm-es szelvényt tartalmaz. Két, közel egyező kidolgozását ismerjük: egyiket a CsML,másikat az MFM őrzi. A határfelmérésről áttekintő térkép is készült (MFM), ennek alapján rajzolta Kratochwill Mátyás a 4. ábrát.
25. Juhász Antal 1975. 295-299.
26. CsML, Szeged v. tan. jkv. 1142/1832.
27. Dr. Tóth János: Emléklapok Szeged Szab. Kir. Város tanyai népiskolái rendezett állapotának a zabosfájai iskolánál 1882. okt. 22-én megült hamincadik évfordulója alkalmából. 1882.18.
28. CsML, 1003 f. Hivatali utasítások, 1832. 3180.
29. Oltványi Pál: A szegedi plébánia és a t. piarista atyák szegedi krónikája. Szeged, 1886. 165—166.
30. Szabó István: Kísérletek az alföldi tanyarendszer megszüntetésére az 1780-as és 1850-es években. Agrártörténeti tanulmányok. Bp. 1960. 173.
31. Országos Levéltár, D 122 Statthalt. Ofen. Pol. 1854.19 130 FIII. E 41.
32. A folyamodványt 1. a 31. jegyzetben hivatkozott helyen. Bővebben elemzi: Juhász Antal 1989. 60-61.
33. A szegedi közlegelő bérbeadását részletesebben elemzi Juhász Antal 1980. 19—46. A haszonbéri szerződések a bérlők lakóhelyét nem minden esetben tüntetik fel, ezért számos haszonbérlőt családneve alapján tekintettem helybélinek.
34. CsML, Szeged v. titkos levéltára.
35. A „harmincéves földek" bérlőinek pőréről Benke József: A szegedi bérlő gazdaság bérleti ügyének fölvilágosításául. Szeged, 1888. A kölcsönért jótállást vállaló gazdák névjegyzékét közli Szécsy György 1967. 24-25.
36. CsML. Szeged v. tan. ir. Haszonbéri szerdódések. Szüts Mihály 1914. 420.
37. II. katonai adatfelvétel: Section 62, Colonne XXXVI. A térkép a Hadtörténeti Levéltár Térképtárában van (Bp).
38. Szeged sz. kir város határának birtokvázlata. 1887. 1—358 szelvény. A Szegedi Városi Járási Földhivatal 1987-ben adta át a Móra Ferenc Múzeumnak.
39. Szécsy György 1967. 22., Juhász Antal 1980. 44.
40. CsML, Szeged v. tan. ir. Külterületi tervek, 1896. 2.
41. A Választott Község 1834-ben rendelte el, hogy legalább 25 holdas birtokon szabad tanyát építeni. Erről és a későbbi rendeletekről Reizner János 1899-1900. III. 433.
42. Tömörkény István: Új bor idején. Bp. 1958.326.
43. CsML. Szeged v. Tiszti Főügyésze ir. 19. doboz.
44. Kutasi Ödön: Bérföldes magyarok. Szeged, 1913.26. — A szerző a Szeged-Alsótanya irodasori elemi népiskola tanítója volt.
45. Jakabffy Lajos: Szeged sz. kir. város határának és a tápai rétnek térképe. Szeged, 1919.
46. CsML, Szeged v. Törv. hat, biz. kgy. jkv. 1900. 228. Alsópusztán a 321/1900 s. kgy. határozattal Szeged városa 3516 kat. holdat adott haszonbérbe 1900. október l-jétől 1925. szeptember 30-ig.
47. Bálint Sándor 1976. 234.
48. Az 1900. és 1910. évi adatok forrása: CsML, Szeged v. polgármestere ir. 2798/1912 sz. alatti kimutatás, amely a polgári népességet a tanyai kapitányságok szerint részletezi. Ez összevethető az 1930. és 1949. évi népszámlálás adatsoraival.
49. Bokor István 1936.15.
50. Az 1945. évi földosztást kötetünkben Kanyó Ferenc tárgyalja, az új birtokosokról 6 készített kimutatást.
51. 1949. évi népszámlálás 11. KSH Bp. 1951. 86.
52. Belényi Gyula: A szegedi tanyák 1949-ben. Agrártörténeti Szemle, 1—2. 223—235. A szerző újabb kutatásai szerint 1949-ben Alsóközponton 330 lakóház volt.
53. Becslésünk támpontjai az 1949. január 1-jei népszámlálási adatfelvétel adatsorai és Jakabffy Lajos kiváló szegedi határtérképe.
54. Forrásaink a tízévenkénti népszámlálások adatsorai: 1960-ból Szécsy György 1967. 61., 1970. évi népszámlálás 6a Csongrád megye és Szeged számlálókörzeti és külterületi adatai. Bp. 1972.30., 1980. évi népszámlálás 6. Csongrád megyei adatai. KSH Bp. 1981. 516. Az 1990. évi népszámlálás adatait Mórahalom Városi Tanács Igazgatási Osztályának, a határrészek szerinti lakás-adatokat a Polgármesteri Hivatal munkatársainak köszönöm.
55. A kérdőíves kutatásban Domokos Pál, Kapovits Endre, Madarász Sándor és Szabó Vilmos vettek részt.
56. Murányi György tanácselnök visszaemlékezése. Az engedély nélkül építkezők bírságolását ugyancsak az ő elbeszélése alapján megírta Horváth Dezső: A tizedik ember. Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp. 1985.156-158.
57. Az elemzett kimutatást és a romos tanyák bontásával kapcsolatos iratanyagot a Polgármesteri Hivatal munkatársainak szívességéből tanulmányozhattam.
58. Mórahalom Nagyközségi Tanács V. B. Szakigazgatási Szervének 37/8/x 1979 sz., 1979. okt. 9-én kelt irata.
59. A mórahalmi tanyai tanácskozásról Horváth Dezső és Murányi György tájékoztatott.
60. L. Duró Annamária Társadalomföldrajzi vizsgálatok a mórahalmi tanyavilágban c. fejezetét.